Téveszme zúzda

Rendszeresen visszatérő vád jobboldali kommentelők, újságírók, sőt politikusok részéről, hogy 2006-ban a rendőrök (naná, hogy Gyurcsány parancsára...) a tömegbe lőttek, sőt az is elhangzott már, hogy sortűz volt. Morvai Krisztina rendszeresen ezt szajkózza, de fideszes politikus is mondott már ilyesmit. Volt persze rengeteg rendőri szakmai hiba és ettől nem függetlenül indokolatlan brutalitás, a rosszul használt gumilövedéktől a szándékos ujjtörésig, de sortűz, tömegbe lövés nem volt. Ilyesmi nem fordult elő Magyarországon 1957 óta.

Téveszme: a rendőrök 2006 őszén a békés tüntetők közé lőttek. Nyilván politikai parancsra.

A valóság: a rendőrség nem használt éles lőszert, még akkor sem, amikor a rendőrök testi épsége komolyan veszélyben forgott az MTV székháznál. Magyarul a sortűz vagy a tömegbe lőttek kifejezések egyértelműen éles lőszer használatára utalnak. Ennyit talán még a mélymagyar hazaffyk is tudnak magyarul, szóval nem valószínű, hogy félreértésről, inkább szándékos hangulatkeltésről lehet szó.
 
Magyarázat: az nem kérdés, hogy a rendőrség vezetése leszerepelt, a 2006-os utcai zavargások teljesen felkészületlenül érték, teljes volt a fejetlenség, és nem tudták, hogyan lehet hatékonyan, mégis a lehető legkevesebb sérülést okozva kezelni a helyzetet. Az sem lehet vita tárgya, hogy a frusztrált rendőrök egy részénél, köztük parancsnokoknál is, elszakadt a cérna, nem tudtak uralkodni magukon. Bizony, a rendőrök nagyon be tudnak vadulni, ha előzőleg rendőrök sebesültek meg és az azonosító jel hiányával is visszaélve ezért számos esetben bántalmaztak földön fekvő vagy őrizetbe vett tüntetőket. Ez bűncselekmény, de mégis egészen más szint, mint a tömegbe lőni.

Mi értelme akkor a sosem volt lövések állandó felemlegetésének? Ezzel lehet átfesteni a múltat, úgy beállítani 2006-ot, mintha a lényeg a rendőri brutalitás lett volna, amit békés tüntetőkkel szemben alkalmaztak. Mintha nem is lettek volna zavargások, mintha a sérültek többsége minden rendőri túlkapás ellenére nem a rendőrök közül került volna ki. Ezzel a hamis képpel lehet sulykolni a politikai megrendelésről szóló összeesküvés elméleteket.

Erről már korábban elhatároztam, hogy egyszer írok, most azonban különösen aktuálissá vált, mert a hírTV és nyomában a Mandiner blog nekiment Heller Ágnesnek, mert Morvai Krisztinának válaszolva azt mondta, 2006-ban senkit nem lőttek le (vagy más fordítás szerint lőttek meg, eredetiben: nobody was shot), senkit nem kínoztak meg. (Mandiner: Heller Ágnes hazudik 2006 őszéről)

Kezdjük azzal, hogy Európai Parlament vitanapján, amire meghívták előadónak Hellert,  a magyar demokrácia mostani helyzete volt a téma, mire Morvai szokása szerint elkezdett bezzeg 2006-osozni. Nem ez volt a téma, de mindig ezt hozza fel, legutóbb például a médiatörvény vitáján is így tett.

Morvai már csak ilyen, az viszont kínos, hogy a hírTV a "nobody was shot" választ így "fordítja": a filozófus tagadta, hogy a rendőrök maradandó sérüléseket okoztak egyes tüntetőknek, és azt mondta, hogy a békés megemlékezőkre nem lőttek rá gumilövedékekkel. Nos, nem kell nagyon jól tudni angolul, hogy értsük, nem ezt mondta.

Ami a kínzást illeti, ott már nem ennyire egyértelmű a helyzet, hiszen a verést, az ujjtörést kínzásnak is lehet értelmezni, bár kétségtelen, módszeres, szervezett kínzás nem volt.
 

Megint az történt mint már annyiszor: hiába vártuk a konkrétumokat, most sem derült ki pontosan, mit tervez a kormány. Egy menetrendet kaptunk, határidőkkel, amikor majd kiderül valami. Vagy talán mégsem. Én azonban most már azt gondolom, nem felkészületlenségről van már szó, nem is gyávaságról, mint oly sokan feltételezik, hanem hideg számításról. Csepegtetni akarják a fájdalmas megszorításokat, időben elhúzni a bejelentésüket, elkeverni őket más ügyekkel, nehogy sokkhatása legyen egy egységes Orbán-csomagnak. Abban bíznak, hogy a nép elfásul, beletörődik, tán meg sem érti, mi történik.

Téveszme: a nép van olyan bárgyú és van annyira befolyásolható, hogy akkor sem fogja fel, hogy megszorítás történt, ha a saját zsebét érinti. Csak ügyesen kell adagolni, és másnak kell hívni. Mondjuk államadósság elleni harcnak.

A valóság: ez most nem fog menni, az általában sikeres populista lózungok most hatástalanok lesznek. Az egykulcsos adóról is hiába mondták el ezerszer, hogy milyen jó lesz, mindenki jól jár – amikor megjött a januári fizetés, leesett a tantusz. Márpedig annyit azért lehet tudni, hogy mintegy 9-800 milliárddal csökkentik az állami kiadásokat. Hiába nem tudni a részleteket, a kiszivárgott és elejtett információkból egyértelmű a megszorítás iránya is: megint a legelesettebbek járnak rosszul, a betegek, a nyugdíjasok és a munkanélküliek. Mindezt jórészt azért, hogy a magas fizetésűek vaskos adókedvezményt kapjanak.
 
Magyarázat: magam is azt gondolom, a mai helyzetben elkerülhetetlen az újabb megszorítás, ez gazdasági kényszer – de nem mindegy, honnan vesznek el, és közben hova tesznek többet. Az sem mellékes, mi ennek az oka. Vagy hogy milyen hatékony a gazdaságpolitika. Mert bár most éppen azt feltételezem, hogy hatalomtechnikai koncepció áll a halogatás mögött, azért az már többször bebizonyosodott, hogy a gazdaságirányításban kapkodás van.

Ja, és az sem mindegy, hogy közben hülyének néznek minket és kábítani próbálnak. Nem Orbán áll elénk a rossz hírekkel, hanem a jobb kezei, vigyék el ők a balhét. Erről írta találóan a Véleményvezér, hogy Orbán nem egy Winston Churchill. Elvégre Churchill nem kizárólag arról beszélt, milyen jó lesz a megnyert háború után, hogy aztán a mikrofont átadja valamelyik miniszterének, szóljon inkább ő néhány szót a vérről, az izzadságról és a könnyekről. Azt gondolom, a helyzet ennél is rosszabb: Orbán még csak nem is Gyurcsány Ferenc (van-e ennél nagyobb sértés fideszes szemmel...), hiszen Fletó 2006-ban legalább saját maga mondta el, hogy semmi sem úgy lesz, ahogy a kampányban elhangzott.

Navracsics Tibor "az államadósság elleni összefogás" ismertetésekor bővebben csak az előző nyolc éven rugózott és különös módon a megszorítások felvezetéseként azt találta célravezetőnek, hogy megismétli a Fidesz kampány szövegét: szakítani kell a megszorítások politikájával. Egy korábbi bejegyzésben (Matolcsy most kiteljesíti Gyurcsányék nagy elkúrását) részletesen leírtam, hogy szerintem nem lehet azt a bizonyos nyolc évet egy az egyben az elkúráshoz kötni, mert közben változott a gazdaságpolitika, az államadósság elszabadulásához vezető téves kurzus kiindulópontja pedig nem 2002 volt, hanem 2000, amikor Matolcsy először lett gazdasági miniszter. 2000-től 2006-ig az volt a vezéreszme, hogy nyugodtan lehet egyre többet osztogatni, sőt közben még adót is csökkenteni, mert a keletkező hiányt kinőjük. A Bajnai kormány viszont korrekt gazdaságpolitikát folytatott, ezt még Orbán is elismerte – külföldön, mert ott mást szokott mondani, mint itthon.

Előbb-utóbb kiderül majd mindenki számára, hogy például a gyógyszerek drágulnak, kevesebb pénz jut a kórházaknak, és rövidebb ideig adnak munkanélküli segély, csak ettől még nem lesz több állás. Attól tartok, 4 év múlva rosszabbul élünk majd, mint ma.
 

A moszkvai magyar kereskedelmi kirendeltség értékesítésével kapcsolatos vádakat egy olyan ingatlan értékbecslésre alapozzák, amely hajmeresztően amatőr és számos súlyos, ám teljesen nyilvánvaló tévedést tartalmaz. Azt a tények ismeretének hiányában nem tudhatjuk, hogy a vádak amúgy megalapozottak-e, az érintett magyar külügyesek vagy éppenséggel az oroszok ügyeskedtek-e. Csak az az egy biztos, hogy az értékbecslés miatt hiteltelen a vád.

Téveszme: a moszkvai kereskedelmi kirendeltség 52 millió dollárt ér, viszont áron alul, 23,3 millióért adták el egy offshore cégnek.

A valóság: egy másik, nemzetközi értékbecslő (a Cushman & Wakefield) korábban 20 millió dollárra értékelte az ingatlant. Az ügyészség által felkért "szakértő" viszont például beszámította a telek értékét is, miközben az nem a magyar, hanem az orosz állam tulajdona volt.
 
Magyarázat: kezdjük azzal, hogy a vád megalapozottságának tárgyilagos megítéléséhez nem ismerjük eléggé a tényeket, véleményünk persze lehet. Nekem is van, de nem fejtem ki, mert ha egy vélemény nem tényeken, hanem benyomásokon alapszik, az könnyen téves lehet és nyilván politikai szimpátiák is befolyásolják.

Az értékbecslésről viszont nyilvánosságra kerültek részletek, és úgy érzem, van  némi tapasztalatom is a minősítéséhez. (Résztulajdonos vagyok egy ingatlanközvetítő vállalkozásban. Irigykedni persze nem kell, mert elég szarul megy mostanában...)

Szóval nézzük az ordító hibákat:

1. Az ingatlan értékébe beleszámították az építmény alatti telket, miközben az végig szovjet, majd orosz állami tulajdon volt.

2. Az értékbecslő szerint az ingatlan "per, teher és igénymentes". Hát nagyon nem az: az orosz államnak lényegében vevőkijelölési joga volt. Egyrészt a telek miatt, másrészt az orosz állami intézmények közelsége, nemzetbiztonsági szempontok miatt. (Vulgáris hasonlattal élve: egy budapesti lakás sem ér annyit, mint egyébként érne, ha alatta a telek valaki másé, aki mindenbe beleszólhat, plusz még mondjuk haszonélvezeti jog terheli.)

3. Az 52 millió dolláros árba beleszámították a lepukkadt épület felújítását is. Csak éppen senki nem újította fel az ingatlant az eladás előtt.

4. Hiányzik a szakvéleményből a tulajdoni lap...

5. Az ingatlan értékét egy moszkvai ingatlanhirdetési újság két számának árai alapján számolták ki. Szóval a referencia árak hirdetési irányárak voltak és nem megvalósult eladások szerződés szerinti tényleges árai. (Nagy különbség... Nem jutott eszükbe orosz szakemberekkel konzultálni?)

A fentiekhez képest már csak apróságok az olyan felületességek, mint az, hogy a szakvéleményben eltévesztették az ingatlan adásvételi szerződésének dátumát és az aláírók személyét.

A meggyanúsított volt moszkvai nagykövet szerint az orosz állam által vevőnek kijelölt offshore cég nevében az orosz titkosszolgálat két magas rangú tábornoka és egy Kreml közeli nagyvállalkozó emberei tárgyaltak. Az ügyészség a nevüket nem akarta jegyzőkönyvbe foglalni, nehogy nemzetközi bonyodalom támadjon...

Elgondolkodtató, hogy ugyanez az értékbecslő cég dolgozott az ügyészség megbízásából a Sukoró ügyön, ellentmondva négy másik értékbecslésnek. Nehéz szabadulni attól a benyomástól, hogy ez egy haveri cég, amely vagy tényleg ilyen baromi amatőr, vagy – ami még rosszabb – politikai megrendeléshez igazítja az értéket.

Igen, eltalálták, a nyugdíjakról akarok írni, a lopakodó svéd modellről. Nem is a hosszú combú szőke svéd modellekről, hanem a felosztó-kirovó állami nyugdíjrendszer kiadásait korlátok közé szorító, svéd modellnek becézett megoldásról. Egyre több jel utal ugyanis arra, hogy minden tagadás, a kifejezés gondos kerülése ellenére a kormány ennek bevezetését készíti elő, legfeljebb máshogy fogják hívni. Nincs egyébként semmi baj a svéd modellel – Svédországban.

Téveszme: ez az egyetlen komolyan vehető nyugdíjötlet. A nyugdíjügy elég világos matek. Egyre több a nyugdíjas, egyre kevesebb, aki befizet. Már most sem elég a pénz. Az előző szocialista kormány hiába állította, hogy az akkori nyugdíjrendszer fenntartható. Még egy-két évig. Aztán beborul. (Uj Péter jegyzetéből zanzásítva)

A valóság: a nyugdíjrendszer nem csak matek, hanem szociális kérdés is. Ami jól működhet Svédországban, az lehet, hogy nálunk nem. A korábbi rendszer pedig – bár még pár évig komoly plusz kiadást jelentett volna a költségvetésnek - hosszú távon fenntartható volt. Éppen a mai kormány "nyugdíjvédelmi" intézkedései tették hosszú távon fenntarthatatlanná a rendszert.
 
Magyarázat: a Bajnai kormány megszüntette a 13. havi nyugdíjat és módosította az indexálás szabályait. Ezzel elérte azt, hogy a vegyes rendszer hosszú távon működőképes legyen. A magánnyugdíjpénztárak pontosan ezért voltak fontosak. Mert bár egy ideig komolyan nehezítették a költségvetés helyzetét, hiszen csak a tagok befizetését vitték el, nyugdíjat még nem fizetettek nekik, a helyzet fokozatosan megfordult volna néhány év múlva, amikor a pénztártagok elkezdenek nyugdíjba menni. A nehezén, az első csaknem másfél évtizeden már túl voltunk, a fordulatig már ennél jóval kevesebbet kellett volna kibírni. Egy idő után a magánnyugdíjpénztárak egyre nagyobb mértékben tehermentesítették volna az állami pillért, amely így hosszú időre egyensúlyba került volna.

Most viszont – bár formailag nem – gyakorlatilag csak az állami pillér maradt meg, azon belül kell megbirkózni a romló demográfiai arányokkal. Csütörtökön a Nemzetgazdasági Minisztérium közleményben tudatta, hogy egy tanulmánya szerint további reformra szorul a magyar nyugdíjrendszer. "A szociális kiadásoknak az állami kiadásokon belüli jelentékeny arányából következően megállapítható, hogy már viszonylag kis reformok is jelentősen befolyásolhatják az államháztartási folyamatokat." Magyarra fordítva: csökkenteni kell a szociális kiadásokat, ezen belül korlátozni kell a nyugdíj kiadásokat. Persze a tervek részleteiről egy szót sem közöltek. Csak az biztos, hogy nem fogják megszorításnak vagy svéd modellnek hívni. (Nyugdíjvédelem 2.0?)

A svéd modell lényege, hogy csak annyit lehet felosztani, kifizetni, ami aktuálisan éppen befolyik az állami nyugdíjkasszába. A költségvetés nem pótolja ki, mint most nálunk. Ha pedig a mostani folyó nyugdíjkiadások n százaléka nem a befizetésekből, hanem az állami kipótlásból származik, akkor annak elhagyása pontosan n százalékkal (mondjuk 20 százalékkal...) csökkenti a kiosztható nyugdíjat. Lehet ezt populista siránkozásnak minősíteni, de ez is szimpla matek. Ha nevén neveznénk, ez egy komoly csökkentés, azaz megszorítás lehet.

Ami elvont költségvetési szempontból ésszerűnek és működőképesnek tűnik, szociálisan lehetetlen – nálunk. 

Svédországban ugyanis három szempontból is egészen más a helyzet, mint nálunk.

1. Magasabb az életszínvonal. Nem kicsit, nagyon.
2. Elterjedt az öngondoskodás.
3. Erősebb a társadalmi szolidaritás.

Ebből az következik, hogy a svéd nyugdíjas különösebb megrázkódtatás nélkül túltette magát a költségvetési racionalizáláson, legfeljebb ritkábban, vagy csak rövidebb időre megy a Bahamákra nyaralni.

Nem így nálunk, ahol az átlagnyugdíj – tavalyi adat szerint – 88 ezer forint, azaz nem sokkal több a létminimumnál. És ez az átlag, amit erősen megemel egy szűk réteg viszonylag magas nyugdíja. Sokan jóval a létminimum alatti összeget kapnak, a minimál nyugdíj 2010-ben 28 500 forint volt – lássuk be, ez az éhenhaláshoz sem elég. Ebből vegyünk el mondjuk 20 százalékot?

Nem csak az állami nyugdíj színvonala más nálunk, mint északi barátainknál. Ugyanilyen fontos, hogy ott elterjedt az öngondoskodás, a svéd nyugdíjasok nagy része nem csak az állami juttatásra hagyatkozik, hiszen életbiztosítással egybekötött tőkefelhalmozást csinált akár évtizedeken keresztül. Ez nálunk ma még csak egy szűk kisebbség esetében mondható el.

Végül szerintem az is szembetűnő, hogy nálunk mennyire gyenge a társadalmi szolidaritás, amit most még módszeresen rongálnak is. A politika ugyanis önző hatalomtechnikai megfontolásokból igyekszik egymásnak ugrasztani az egyes társadalmi csoportokat, a klasszikus oszd meg és uralkodj elve alapján. A munkanélküliek mellett most a "nyuggerek" az ingyenélő, a költségvetést tönkretevő bűnbakok egy ideje. Persze, hiszen valamivel ellensúlyozni kell az eddigi és a várható "nyugdíjvédelmi" lépések hangulatrontó hatását.
 

A köztisztviselőkkel aláíratnak egy nyilatkozatot, miszerint hozzájárulnak, hogy (bírósági engedély nélkül!) titkosszolgálati módszerrel gyűjtsenek adatokat róluk. A kormány megadja a választás teljes szabadságát a köztisztviselőknek, hiszen nem kötelező aláírni – aki viszont megtagadja, az repül az állásából...

Téveszme: a bírósági engedély nélkül titkosszolgálati módszerrel adatokat gyűjteni összefér a demokráciával, ha az érintettek ebbe beleegyeznek. Így lehet hatásosan küzdeni a korrupció ellen.

A valóság: ha a független bíróság szerint valakire rávetült a korrupció árnyéka, szükség szerint eddig is engedélyezték a titkosszolgálati módszerek használatát. Egyedül a beugratós, ügynök próbál korrumpálni módszert nem lehetett így alkalmazni, de ennek a trükknek a hatékonysága és jogszerűsége is kérdéses. Most viszont bármely köztisztviselőről gyűjthetők lesznek bármilyen adatok – félő, hogy akár a munkáltató kezdeményezésére is.
 
Magyarázat: az RTL Klub esti híradója szerint a Nemzeti Adó és Vámhivatalnál (lánykori nevén az APEH-nál) a dolgozók egy része már megkapta a beleegyező nyilatkozat nyomtatványát. Március 2-ig kell aláírniuk, különben kirúgják őket. Közölték velük azt is, hogy ennek a jogi alapja egy tavalyi törvénymódosítás, amely a legtöbb köz- és kormánytisztviselőre vonatkozik. A nagy törvénygyári kapkodásban ez akkor nem tűnt fel...

A törvény indoklása szerint az a cél, hogy kiderüljön: a köztisztviselő eleget tesz-e a hivatali kötelezettségeinek. A megfigyelés elrendeléséhez nincs szükség a független bíróság döntésére, azt a bíróságnál enyhén szólva is kevésbé független ügyészség elrendelheti.

A szakszervezet tiltakozik, de azt javasolja a köztisztviselőknek, hogy írják alá a beleegyező nyilatkozatot, különben elveszítik a munkájukat.

Lehet, hogy kicsit paranoiás vagyok, de egyből arra gondoltam, az ügyészséghez bárki fordulhat feljelentéssel: a főnök, vagy a kolléga, ha valamiért nem tetszik egy munkatárs pofája.

Továbbá: mi lesz a köztisztviselőkről gyűjtött adatokkal? Az állam nyilvántartja majd például a szexuális szokásaikat vagy a politikai nézeteiket? Jó, tudom, elvileg idővel meg kell semmisíteni, de hallottunk már mindenféle Kubatov-listákról...

A kormányzati sikerpropaganda azt próbálja sulykolni, hogy vége az "indokolatlan hisztinek", az EU lezárta az ügyet, a médiatörvény az elfogadott "kisebb" módosításokkal mindenben megfelel majd az uniós normáknak. A helyzet azonban az, hogy sem az Európai Bizottság illetékes biztosai nem elégedettek a helyzettel, sem az Európai Parlament többsége, amely várhatóan rövidesen benyújtja határozati javaslatát.

Téveszme: a módosított médiatörvény megfelel majd az uniós normáknak (Deutsch "Naptárfiú" Tamás szavai)

A valóság: nem csak a médiatörvényt bíráló hazai ellenzék, a média szakmai szervezetei és a civil tüntetések szervezői mondogatják, hogy a négy módosítás jó, de nem elég, hanem az illetékes uniós biztosok és az Európai Parlament frakcióinak többsége is.
 
Magyarázat: a magyar közszolgálati média úgy tálalta Neelie Kroes médiaügyi biztos EP felszólalását, mint aki teljesen elégedett az elért eredménnyel. Az csak külföldi beszámolókból és pl. a Népszabadság saját tudósítójának anyagából derült ki, hogy azt is hangsúlyozta: a médiatörvény egyik leginkább bírált részét, a médiahatóság megválasztásának módját (magyarán azt, hogy a széles hatáskörű testület egy párthoz kötődik) azért nem vizsgálhatta, mert nincs rá hatásköre, erre a kérdésre nem terjed ki az uniós szabályozás. Bár ezt nem mondta ki, a megfogalmazást leginkább úgy lehet értelmezni, hogy nem azért nem vizsgálta, mert szerinte rendben van, hanem mert nem tehette, bár legszívesebben megtette volna.

Ennél sokkal világosabban fogalmazott egy másik biztos, a luxemburgi Viviane Reding, aki az alapjogok biztosa, és egyben az Európai Bizottság alelnöke. A Der Standard című osztrák napilapnak adott nyilatkozata szerint abból, hogy a magyar médiatörvény esetében nem kérhették a médiahatóság megválasztásának módosítását, számára az következik, hogy felül kell vizsgálni az uniós szabályozást. Mint mondta, erre most a szubszidiaritás elve vonatkozik, vagyis a tagállamok illetékességi körébe tartozik. "De hogy ez jó-e így, nem tudom. Ezért jó volna, ha Európa-szerte lefolytatnánk egy ilyen vitát. De akkor minden médiatörvényt meg kellene nézni." Reding az interjúban azt mondta, ő maga kezdeményezte, hogy az Európai Parlament ezzel kapcsolatban adjon megbízást a bizottságnak.

Ami az Európai Parlamentet illeti, a Fideszt és testvérpártjait tömörítő frakció, amely a legnépesebb a testületben, hiába kérte a bizottsággal kötött megállapodásra hivatkozva a vita határozathozatal nélküli lezárását, a többi frakció, amelyek együttesen többségben vannak, keresztülvitte az ügy elnapolását. Ez nem a téma ejtését jelenti, hanem azt, hogy várhatóan márciusban újra napirendre tűzik a kérdést.

A halasztás érthető, hiszen új helyzet van, és mint kifogásolták is, nem kaptak az ülés előtt megfelelő tájékoztatást a Bizottság és a magyar kormány közötti tárgyalásokról. A határozattervezetet, amit korábban benyújtottak, a fejlemények miatt nyilván át kell dolgozni.

Azt viszont a határozattervezetet eredetileg támogató összes frakció hangsúlyozta, hogy továbbra is súlyos aggályaik vannak a médiatörvénnyel kapcsolatban. Az újságírással foglalkozó brit journalism.co.uk portál például úgy foglalta össze ezt, hogy „a szociáldemokrata, a radikális baloldali, a liberális és a zöld frakciók tagjai szerint a változtatások vélhetően nem elégségesek a sajtószabadság biztosítására Magyarországon” (MEPs from the S&D, GUE/NGL, ALDE and Greens/EFA parties claimed that the amendments may not suffice to ensure media freedom in Hungary).

Ezek a frakciók változatlanul szükségesnek tartják a magyar Médiatanács politikai függetlenségének vizsgálatát. A kétharmados többségre történő hivatkozást pedig elutasítják, mert a demokráciában a kisebbség véleményének is érvényesülnie kell.

A magyar visszhangnak volt még egy eleme, amire ki szeretnék térni, ez pedig az, hogy feltörölték-e a padlót a magyar kormánnyal, vagy sem.

Téveszme: a libsik/komcsik döntsék már el, hogy most azért sírnak, mert a médiatörvényt nem változtatták meg eléggé, vagy ünnepelnek, mert feltörölték a padlót a kormánnyal. A kettő ellentmond egymásnak. (Több tucat szinte szó szerint megegyező komment itt a blog.hu-n.)

A valóság: az, hogy a változások még nem elégségesek, hogy a médiatörvény még így is lehetővé teszi a sajtószabadság korlátozását, egyáltalán nem mond ellent annak, hogy az elfogadott változások fontosak. Annak sem, hogy ezekre a változtatásokra eredetileg hangoztatott elzárkózása ellenére rákényszerítették a magyar kormányt.
 
Magyarázat: kezdjük azzal, hogy sokan kifogásolták a megfogalmazást is. Mi az, hogy feltörölték a padlót, ez politikailag nem korrekt beszéd. Én magam is ezt a megfogalmazást használtam az előző bejegyzésemben, de be kell vallanom, plagizáltam: eszembe sem jutott volna ez a szemléletes megfogalmazás, ha nem maga Orbán Viktor használja évértékelőjében (az ő kormányával nem törlik fel a padlót, nem fogad el utasításokat az EU-tól).

Mivel eredetileg azt mondta, eszük ágában sincs változtatni a törvényen, nem fogad el utasításokat, stb., szerintem helyénvaló azt írni, hogy feltörölték vele a padlót, ha egyszer átvertek rajta érdemi, fontos változtatásokat. Márpedig átvertek, mert a változtatások következtében két olyan gumiparagrafus is kikerült a törvényből, amely alapján bárkit bármikor tetszés szerint agyon lehetett volna bírságolni. (Ezt az előző posztban részletesen kifejtettem.)

Nem értek viszont egyet Tóta W. azon megjegyzésével, hogy a módosítás azért is fontos, mert ezek után a kormány nem meri majd korlátozni a kritikát, hiszen akkor újra számíthat a nemzetközi felháborodásra. Attól tartok, a fiúk vastag bőrűek, amint vége az uniós elnökségnek és lankad a figyelem, a maradék médiatörvényt és az állami befolyást felhasználva megpróbálják majd gazdaságilag ellehetetleníteni a sajtó kényelmetlen részét.
 

Az illetékes elvtárs szerint nem történt presztízsveszteség, a médiatörvényen csak pontosítottak és semmi olyat nem csináltak, amiről korábban a Vezér azt állította volna, hogy eszük ágában sincs megtenni. Ez azonban nettó hazugság. Orbán Viktor még hétfőn is arról beszélt, hogy Magyarország nem fogad el utasításokat az EU-tól, a kormány a támadást visszaverte, a támadók érveit nevetségessé tette. Az ő kormányával nem törlik fel a padlót... Aztán most mégis, még időben visszakozni kellett, különben jött volna az Európai Parlamenti határozat, az ezzel járó összes kellemetlenséggel.

Téveszme: legfeljebb pontosító rendelkezéseket kellett hozni (Kovács Zoltán kormányzati kommunikációért felelős államtitkár szavai).

A valóság: a médiatörvény még így is, a módosításokkal is korlátozza a sajtószabadságot, főleg azzal, hogy az egyszínű, pártelkötelezett hatóság dönthet bírságolásról, frekvenciákról és engedélyekről. A médiaügyi EU-biztos azonban kihúzta a törvény egyik méregfogát: két olyan gumiparagrafust, amire hivatkozva Szalai Anomália csapata bárkit, bármikor tetszés szerint büntethetett volna.
 
Magyarázat: kezdődött azzal a kormányzati állásponttal, hogy a médiatörvény kőbe van vésve. Orbán Viktor karácsony előtt azt mondta, hogy eszük ágában sincs változtatni a törvényen. Kovács Zoltán kormányzati kommunikációért felelős államtitkár most azt próbálja velünk elhitetni, hogy a Vezér nem is ezt mondta, hanem azt, hogy eszük ágában sincs visszavonni a törvényt. Arra úgy látszik nem gondolt, hogy a mai világban már nem olyan nagy kunszt visszakeresni, mi is hangzott el valójában december 23-án...

Aztán a külföldi nyomás hatására a "támadást visszaverő" kormány puhított az álláspontján, közölték, hogy ha az EU kéri, átírják a törvényt, de csak akkor, ha a többi tagállamban is átírják a hasonló paragrafusokat.

Mára ez is megváltozott, a módosításokat már nem kötik feltételekhez. Kovács Zoltán azt állítja, ez azért van, mert a mostani változtatások nem olyan súlyúak, hogy ezt indokolnák.

Hát, nézzük csak, szerintünk azért elég fontosak.

Fontos, hogy változásoknak köszönhetően a "kiegyensúlyozott tájékoztatást" lényegében csak ott követelhetik meg, ahol ennek értelme van, a közszolgálati médiában.

Ugyanilyen fontos, hogy kikerült a törvényből a nemzetek, személyek, kisebbségek vagy bármely többség megsértésének tilalma. Ez a máris gyakran olvasható félremagyarázó kommentekkel ellentétben nem azt jelenti, hogy a sajtó szabadon sértegethet. Aki sértve érzi magát, polgári pert indíthat, a régóta érvényes törvények ráadásul nagyon szigorúak a sajtóval szemben. A lényeg, hogy nem a végrehajtó hatalom részét képező, és politikailag elfogult hatóság bírságolhat saját elhatározásból, akár a sértett akarata ellenére a médiatörvény alapján, hanem a független bíróság egészen más törvények alapján.

A sértés és a kiegyensúlyozott tájékoztatás kérdése gumiparagrafus volt az eredeti törvényben, lényegében nincs olyan újságcikk vagy blogbejegyzés, amire ne lehetne bármikor ráfogni, hogy valakit sért, vagy hogy nem elég kiegyensúlyozott. Ezek alapján tényleg csak a hatóság kénye-kedvén múlott volna, kit bírságol agyon.

Az sem érdektelen, hogy a blogokat például mégsem kell regisztrálni és a külföldi médiát nem bírságolhatja a hatóság az uniós jogot nyilvánvalóan megsértve ezzel.

Szóval a kormánynak egyértelműen visszakoznia kellett, de az is nyilvánvaló, hogy ez volt a jobb megoldás. Ha Orbánék tovább makacskodnak, az még nagyobb presztízsveszteséggel járt volna. Még jobb lett volna előre gondolkodni és az egész balhét megspórolni.
 

Agyrém! A Kedves Vezér és az Öszödön, pardon, Siófokon alkotmányt rögtönző közvetlen vazallusai most azt találták ki, hogy plusz szavazati jogot adnak a gyermeket nevelő szülőnek. Ami kapásból azt jelenti, hogy vannak első- és másodrangú állampolgárok, mert van, akinek a véleménye kétszeres vagy akár hatszoros szorzóval esik latba, másoké meg nem.

Téveszme: a gyermekes családok érdekérvényesítésének hatékony és a demokráciával összeegyeztethető eszköze lehet a gyermekes szavazóknak adott plusz voks.

A valóság: az általános, titkos és egyenlő választójog a francia forradalom óta alapelve a demokráciának. Olyan alapelv, amelyet a nyugati kultúrkörben legkésőbb azóta senki nem kérdőjelez meg, hogy végre Svájcban is szavazati jogot kaptak a nők. Mindhárom jelző fontos, mindegyiknek érvényesülnie kell.
 
Magyarázat: persze valószínű, amit már sokan meg is írtak, hogy ez az ötlet is csak egy lekenyerezendő rétegnek meg a kereszténydemokratának csúfolt szatellit pártnak tett látszat engedmény, amit majd megfelelő időben szépen el is felejtenek. A KDNP-nek is kellett valami koncot dobni, miután maga a Vezér mondta meg nekik, hogy az abortuszt betiltani nem lehet. Persze nem elvi okokból, hanem hatalomtechnikai megfontolásból: túl sok embert bőszítene fel és fordítana a centrális erőtér ellen.

A mostani gyerekes ötletet sem elvi okokból, a demokratikus játékszabályok tisztelete miatt fogják ejteni, hanem azért, mert bizonyos, hogy több embert fordítana a Fidesz ellen, mint ahányat meg lehet vele nyerni. 

Visszataszító az a gyakran felbukkanó érv is, hogy a gyerekesek plusz szavazati jogával csökkenteni lehetne a nyugdíjasok szavazati súlyát. Most mi van? A nyugger másodrendű állampolgár, ingyenélő teher? Hát a francokat, a nyugdíjasok a maguk részéről már hozzájárultak a nemzeti vagyon felhalmozásához, joguk van a hozamához. Gyerekük is van többnyire, csak már nagykorú. Valójában az lehet a baj velük, hogy körükben aránylag kevésbé népszerű a Kedves Vezér...

A gyerekes ötlet rengeteg technikai nehézséget is felvet. Mi van az elvált, vagy különélő szülőkkel? Mi van, ha páratlan számú gyerek van, hogyan osztoznak a szavazati jogon a szülők, ha esetleg nem ugyanarra a pártra szavaznának? Ha együtt élek az élettársam lányával, szavazhatok-e a nevében? Szavazhatok-e még egyet, ha a gyerekem nagykorú, de még eltartott, és külföldön tanul (tehát ő nem szavaz)? Vagy ne adj isten, nagykorú létére gyámság alatt áll, mert fogyatékos? Vagy állami gondozott? A kérdések még hosszan sorolhatók.

Az általános, titkos és egyenlő választójog elve nálunk már így is komolyan sérül. A titkosságot leginkább a hírhedt Kubatov lista léte sérti. (Ez megér egy külön posztot, a lényeg, hogy a Fidesz bizonyítottan, de lehet, hogy más pártok is évek óta adatbázist kezelnek arról, hogy ki milyen politikai nézeteket vall, és kire szokott szavazni.)

A szavazati jog egyenlőségét meg a választói körzetek határaival történő bűvészkedés, illetve az aránytalan, erősen torzító választási rendszer sérti. Egy fideszes parlamenti vagy önkormányzati képviselő megválasztásához kevesebb voks kellett, mint egy ellenzékiéhez. Más szavakkal a kormánypárti szavazó voksa többet ért.

Bár a határon túliak korlátlan szavazati joga mellett azzal szoktak érvelni, hogy az állampolgárok között nem lehet különbség, szerintem pont fordítva, a határon túliaknak egyebek között pont azért nem kellene szavazati jogot adni, mert az közvetve sértené az egyenlő szavazati jog elvét. Ha nekem úgy van szavazati jogom, hogy ehhez kötelezettségek kapcsolódnak (adózás, a magyar törvények kismillió következménye, akár még hadkötelezettség is), míg mások ezen kötelezettségek nélkül ugyanígy szavazhatnak, akkor nem egyformák a jogaink. Arról nem is beszélve, hogy én csak egy országban élhetek a szavazati jogommal, ő meg kettőben. Ez nem csak azt jelenti, hogy két parlament összetételére is szavazhat, hanem azt is, hogy ugyanazon választáson, az Európai parlamenti képviselők választásán én csak egyszer szavazhatok, ő meg kétszer. Ja, ha még kiskorú gyereke is van, akkor n-szer...
 

Az adta a végső lökést ennek a blognak az elindításához, amikor két Fidesz-szavazó barátommal vitatkoztam, és ők arról győzködtek: az a jó, ha a tolvaj ügyes. Természetesen a politikusok lopkodásairól volt szó és mivel nem teljesen elvakultak, annyit készségesen elismertek, hogy a kedvenc pártjuk politikusai is lopnak. Csakhogy az szerintük nem olyan, mint amikor az ellenség lop. Mert az övéik ügyesebben lopnak, és az jó. Én persze azt ismételgettem, hogy jobb, ha a tolvaj ügyetlen, mert nem tudja elvinni az utolsó fillért is, sőt idővel még le is bukhat.

Téveszme: az a jó, a tolvaj ügyes, mert ha az ügyetlen tud meglopni, az nagyobb szégyen és bosszúság. Meg aztán, ha a tolvaj ügyes, akkor biztosan mást is ügyesen csinál.

A valóság: ezen a szinten nem feltétlenül arról van szó, hogy az ügyelten tolvaj hülye, pláne nem arról, hogy rossz a kézügyessége. Az ügyes egyszerűen szervezettebb. Továbbá jobban, esetleg csak pofátlanabbul kommunikál, ezért jobban elfedi, hogy valójában mit tesz. Megfelelő posztokon beépült a bűnüldözésbe is, így a lebukástól sem kell tartania. Márpedig a szervezett(ebb) és védett bűn mitől is lenne jobb?
 
Magyarázat: a pártok mind lopnak, ha véletlenül morális megfontolásból nem akarnának, akkor is rá vannak kényszerítve. Ilyen a magyar pártfinanszírozási rendszer, az a párt, amely nem lop, nem szervez magának titkos, korrupción alapuló pártfinanszírozást, az előbb-utóbb eltűnik a süllyesztőben, mert nem tud országos szervezetet és választási kampányokat finanszírozni. A legális pénz erre messze nem elég, nekem hiába bizonygatják az Állami Számvevőszéknek benyújtott mérlegekkel, hogy pl. a Fidesz kampánya kijött választókörzetenként egymillió forintból.

A pártfinanszírozásról mindenki tudja, hogy rossz és a bűn melegágya, de eddig alig voltak kísérletek a rendszer megváltoztatására. Utoljára Gyurcsány próbálkozott a pártfinanszírozás átalakításával, ráadásul sok vonatkozásban a civilek javaslatait felkarolva, de a kísérlet elbukott az MSZP és a Fidesz frakciók összehangolt ellenállásán (hoppá!!). Na persze Fletó sem pusztán erkölcsi megvilágosodásból ment volna neki az intézményesített rablás rendszerének, hanem mert szerette volna ezzel gyengíteni a szoci pártkasszán ülő belső ellenfeleit.

Ma is az megy, hogy ha egy cég, vagy egy vállalkozó állami vagy önkormányzati megrendeléshez akar jutni, mert mondjuk autópályát építene, vagy csak szemetet szállítana a városában, akkor a megbízásért cserében támogatnia kell – többnyire különböző áttételeken keresztül – a pártkasszát. Az ügyeket intéző emberek leszedik a saját sápjukat, ezért is sokan ellenérdekeltek a dolgok rendezésében.

Mitől lop ügyesebben az egyik párt, mint a másik? Azért mert maguk a pártok is másképpen működnek.

Az MSZP annyira félt attól, hogy utódpártként rajta marad a demokratikus centralizmus stigmája, hogy átesett a ménes másik oldalára. A párt egymással versengő platformok, irányzatok, érdekcsoportok laza szövetsége, a központi akarat csak nehézkesen érvényesíthető, sokszor meg egyáltalán nem – például a Terror Házánál viccelődő Zuschlagot hiába szerette volna a központ kirúgni az összes funkciójából, ha helyi szinten csak azért is megválasztották.

Ezeknek az érdekcsoportoknak pedig saját finanszírozás is kell, ezért az MSZP esetében a még viszonylag szervezetten, hatékonyan működő központi lenyúlás mellett a jelek szerint az egyes klikkek külön is szednek pénzt a belső hatalmi harchoz. Zuschlag esetében szinte biztos vagyok abban, hogy erről volt szó, a Nokia-dobozos Hagyó esetében is ezt tartom valószínűnek. Nemcsak a szembeszökő ügyetlenség miatt, hanem azért is, mert lebukhattak, nem védték őket, sőt feltehető, hogy belső riválisaik dobták fel őket.

A Fidesz egészen másképpen működik: erősen centralizált, vezérelvű párt. Egy központi akarat van, végső soron mindig csak az számít. A Fidesz azóta, hogy a székház-üggyel megszerezte az induló tőkét és a 90-es évek közepén kiépítette a centralizált döntéshozatalt, hatékonyan intézi a pártfinanszírozást. Az első Orbán-kormány idején kiépítették a megfelelő gazdasági hátteret is.

Polt Péter főügyészről közben szinte mindenki azt gondolja, támogatja a Fideszt. Még ha ez csak látszat, már az is nagy előny, mert mindenki ehhez igazodik...

Szerintem az sem igaz, hogy ha a tolvaj ügyes, akkor biztosan mást is ügyesen csinál. Az elmúlt hónapok ezt elég meggyőzően bizonyították, de előre is lehetett látni. A tolvajlás színvonalát a pártműködés minőségével magyaráztam. A széthúzó, belső harcot folytató klikkekből álló párt kormányon persze, hogy nehezen döntött, és sokat töketlenkedett. Egy vezérelvű párt azonban még ennél is rosszabb...

A főcenzor asszony azt állítja, hogy aki megkérdőjelezi a médiatanács egyszínű összetételét, az a demokráciát kérdőjelezi meg. Mert ha egy politikai erő kétharmaddal nyer, akkor mindent egymaga eldönthet. Azt már mi tesszük hozzá, hogy ezek szerint a többieknek kuss! Például az elvileg a politikai kiegyensúlyozottságot zászlajára tűző közmédiában, mint az a gyakorlatban már meg is valósult. Nos, kedves Szalai Anomália, én ezzel messzemenően nem értek egyet. Nyílván ezzel – már megint – kiiratkoztam a nemzeti együttműködésből.

Téveszme: a kétharmados választási győzelem korlátlan felhatalmazást jelent, aki ezt megkérdőjelezi, az a választók akaratát, a demokráciát kérdőjelezi meg.

A valóság: a demokráciának a mai európai felfogás szerint szerves része a fékek és egyensúlyok rendszere, valamint a kisebbségek, beleértve a politikai kisebbségek jogainak védelme. Arról sem kellene módszeresen megfeledkezni, hogy a kétharmados parlamenti többség a torzító választási rendszer következménye, a Fideszre valójában a szavazók kevesebb mint 53 százaléka adta a voksát, ez a szavazásra jogosultak durván egyharmada volt.
 
Magyarázat: Szalai Anomália az ATV Egyenes Beszéd című műsorában azt mondta, hogy aki kifogásolja a médiatanács megválasztásának a módját, az valójában a demokrácia létét kérdőjelezi meg. "Azt kérdőjelezi meg, hogy lehetséges-e, hogy kétharmaddal nyerjen egy politikai erő, és ő döntsön el kérdéseket."

A riporter felvetésére, hogy a kétharmados többség "befogadhatta volna" a többi párt jelöltjeit is, Szalai Anomália azt felelte: "igen, de megteheti az ellenkezőjét is". Megteheti azt is, hogy a médiánál sokkal fontosabb területeken egyetlen személyt nevez ki egy terület élére.

A főcenzor asszony az MTI híre szerint "bízik abban, hogy bölcs döntéseket fognak hozni, és a munkájuk alapján ítélik meg őket".

Valójában a médiatörvénnyel szembeni bírálatok egyik legfontosabb eleme, hogy a sajtót egy egyszínű, pártkatonákból álló testületnek szolgáltatja ki. Elkötelezett párthívektől nehéz elvárni kiegyensúlyozott működést, ha még csak meg sem hallgatják az övéktől eltérő véleményeket.

A törvény pedig azzal teszi kiszolgáltatottá a sajtót, hogy a cenzúrahivatal komoly, akár a megbírságolt újságot vagy portált gazdaságilag ellehetetlenítő büntetéseket szabhat ki homályosan megfogalmazott kritériumok alapján. A gumiparagrafusokat az egyszínű testület kénye-kedve, politikai ízlése szerint értelmezheti. Ha akarnak, bárkinél bármikor találhatnak olyan tartalmat, amibe beleköthetnek.

Gondolom, annyi eszük csak van, hogy megvárják az EU soros elnökség végét, és csak a külföldi figyelem lankadása után tisztogatnak majd a közszolgálati médián kívül is.

A szájkosártörvény védelmezői gyakran érvelnek azzal, hogy nincs semmi gond, hiszen ha a médiahatóság téved, a bíróságon meg lehet támadni a döntést. Többek között Martonyi János külügyminiszter is erre hivatkozott. Sajnos azonban ez sem igaz: a bíróság csak arról dönthet, hogy a hivatal határozata megfelel-e a hatályos jognak. Például a Szalai Anomália által hozott rendeleteknek...
 

A miniszterelnök személyes bullshit generátora a jóindulatú feltételezés szerint egyáltalán nem ért ahhoz, amiről beszél, amikor ismételten azt állítja, hogy a magánnyugdíjpénztárak eltőzsdézték a zemberek pénzét. Ugyanis nem tőzsdéznek, hanem minőségileg egészen más pénzügyi műveleteket hajtanak végre. A rosszindulatú, ám szerintem valószínűbb magyarázat az, hogy a szóvivő is tudja, nem igaz, amit mond, csak a zembereket nézi hülyének.  

Téveszme: a magánnyugdíjpénztárak eltőzsdézték a zemberek pénzét, ezzel csak a szocialistákkal összejátszó milliárdos spekulánsok jártak jól.

A valóság: a magánnyugdíjpénztárak nem tőzsdéznek, pláne nem eltőzsdéznek. Valójában hosszútávú befektetéseket kezelnek, tőkeképzést folytatnak. Ennek a pénzügyi műveletnek pedig teljesen mások a jellemzői, mint a köznyelvben tőzsdézésnek nevezett manővereknek.
 
Magyarázat: a lényeg előtt röviden a sallangokról. Szó sincs, nem is lehet eltőzsdézésről, elkaszinózásról, a pénztártagok, azaz a befizető polgárok pénzének elkótyavetyéléséről. A tagok befizetése tőkevédett, azaz garantált, hogy a végén legalább annyit kapnak, amennyit befizettek.

A szocikkal összejátszó milliárdos meg ki lehet? Esetleg Csányi Sándor, az OTP valóban milliárdos vezére? Elvégre a legnagyobb magánnyugdíjpénztár az OTP-é... Ja, mégsem, Csányi inkább Orbán barátja...

A lényeg azonban, hogy a magánnyugdíjpénztárak nem tőzsdéznek, hanem a folyamatosan érkező kisebb összegű befizetéseket befektetik és tőkét képeznek a számlatulajdonosok számára. Közben az állampapírok mellett részvényeket is vesznek, a befektetési alapokhoz hasonlóan, de ez nem tőzsdézés.

A legalapvetőbb pénzügyi ismeretek közé tartozik, hogy egy-egy pénzügyi megoldásnak/eszköznek három fő jellemzője lehet: a biztonság, a likviditás (vagyis a pénz hozzáférhetősége) és a hozam. Csodák nem léteznek, a három közül mindig csak legfeljebb kettő lehet jó, ennek pedig a harmadik gyengesége az ára. Ezt egy háromszöggel is szokták ábrázolni.

Arra, amikor a biztonság és likviditás jó, a látra szóló bankbetét a legjobb példa. A pénzt a számlán garantálják, tehát biztonságos, likvid, mert bármikor kivehető, de a hozama az kész katasztrófa. Az inflációt és a számlavezetés felszámolt költségeit is figyelembe véve a reálkamat valójában negatív!

Arra, hogy szép hozamot lehessen elérni és a pénzhez is gyorsan hozzá lehessen jutni, a  tőzsdézés a példa. Amikor rövidtávon, konkrét határidőkkel konkrét részvények árának növekedésére vagy csökkenésére spekulálnak. Ennek ára a biztonság teljes hiánya: nagyot lehet kaszálni, de ugyanakkorát lehet bukni is.

A háromszög harmadik csúcsa a hosszútávú befektetés, a tőkeképzés, amit a magánnyugdíjpénztárak is folytatnak. Itt a likviditás a gyenge pont, a pénzt hosszú évekig nem lehet, vagy legalábbis nem érdemes kivenni. Viszont nagy a biztonság, részben a hivatalos garanciák, részben a gazdaság törvényszerűségei miatt. És persze hosszútávon nagy a hozam is. Mivel a menet közben képződő hozamot (mínusz a kezelési költség) szintén befektetik, helyesebb "hozamos hozamról" beszélni, ami ugyanúgy exponenciálisan tud nőni, mint a jól ismert kamatos kamat.

Ez előbb emlegetett gazdasági törvényszerűség a bővített újratermelés, az, hogy a kapitalista gazdaságok hosszú távon biztosan növekednek. Ezért ha a pénzt diverzifikáltan fektetjük be, azaz nem egy cégbe vagy egy ágazatba, hanem a kockázatokat csökkentve szétterítjük földrajzilag és a különböző ágazatok között, akkor negatív csoda kellene ahhoz, hogy bukjunk. Gyakorlatilag a komoly hozam is biztos.

A Fidesz kommunikációban cinikus módon kihasználta, hogy a magyar emberek pénzügyi műveltsége csapnivaló,  és azt is, hogy éppen egy válság után (vagy a vége felé) vagyunk. Igen, a személyes számlákon levő megtakarítások értéke a válságban csökkent, de nem az állampapírok és a részvények vesztek el, hanem az árfolyamuk zuhant. Aztán a válság után máris visszakapaszkodott, 10-20-30 év alatt pedig tuti, hogy nagyot nő.

Az árfolyamok állandóan le-föl kilengenek, a hosszútávú trend azonban egy felfelé tartó egyenes vonal. Ezen a válságok sem változtatnak, a kapitalizmus történelme során a tőzsdeindexek eddig minden válság után magasabbra kapaszkodtak fel, mint ahonnan a válság elején lezuhantak. Így volt ez a harmincas évek nagy világgazdasági válságától a .com válságig mindig.

Ha már Szijjártó a téma: pár napja alaposan felbosszantott, amikor a tévében azt nyilatkozta, hogy a magánnyugdíjpénztárakban maradók kiiratkoztak a társadalmi szolidaritásból, hiszen nem vállalnak szolidaritást a többiekkel, ezért aztán ne csodálkozzanak, ha ezért nem kapnak majd állami nyugdíjat. Ez megint egy parasztvakító, cinikus hazugság. Pont fordítva van: ők, illetve a munkáltatóik továbbra is fizetik a költségvetésnek az adónak átkeresztelt nyugdíjjárulékot, csak nem kapnak érte semmit, amíg a Fidesz van hatalmon. Ők szolidárisak, fizetnek, csak velük nem szolidáris a kormány. 
 

Idegesít a rengeteg indulatos blogbejegyzés és komment arról, hogy miért nem mennek már dolgozni az ingyenélő munkanélküliek, miért kell eltartani őket, miért ilyen lusták. Nem vitás, szép számmal vannak kocsmatöltelék lumpenek is, a munkanélküliek többségének esetében azonban nem jellemhibáról van szó, hanem rendszerhibáról. A gazdasági és politikai rendszer hibájáról

Téveszme: aki akar, dolgozhat, csak kényelmesebb segélyből élni (szó szerinti idézet egy kommentből).

A valóság: egy reprezentatív felmérés szerint a munkanélküliek 77 százaléka aktívan keresett állást 2009 és 2010 novembere között. Csak többnyire nem kapott.
 
Magyarázat: a valóságban az a fő gond, hogy a gazdaság jelenlegi állapotában képtelen felszívni több alkalmazottat. Az emberek képzettsége sem felel meg a piaci igényeknek.

Ráadásul a munkalehetőségek területi elhelyezkedése is súlyos gond, vannak szép számmal komplett kistérségek, ahol az egyetlen munkáltató gyakorlatilag az önkormányzat. Marad a fekete idénymunka. Az ilyen helyekre beszorult embereken nem lehet számon kérni a mobilitást, azt, hogy miért nem költöznek oda, ahol van munka. Nem lehet ugyanis eladni ezeken a helyeken az ingatlanokat, következésképpen az sem tud venni másutt, aki hajlandó lenne költözni. Ingázni sem lehet, az akár még többe is kerülhet, mint az esetleg elérhető bér.

Nem csak a leszakadó, munkahely nélküli körzetek alulképzett emberei vannak gondban a mai rendszerben. Hanem a jól képzett, diplomás, akár nyelvet is beszélő 50-esek sem kapnak új munkát, ha egyszer kikerülnek régóta betöltött állásukból. A képzetségüknek megfelelő helyeken azért hajtják el őket, mert már öregek, ha vállalnának rosszabb munkát, akkor meg az is baj velük, hogy túlképzettek.

Gondban vannak a több gyermekes anyák is, őket sem látják szívesen a munkáltatók, hiszen sokat hiányozhatnak. Végül nehezen helyezkednek el a felsőfokú oktatásból kikerülő fiatalok is, hiszen a legtöbb szakmában túlképzés van. A divatos média szakokon például 2-3 év alatt végez annyi ember, ahány újságírói állás összesen van. Hasonló a helyzet a jogászokkal is.

Az idézett reprezentatív felmérést a Workania internetes állásportál készítette. Eszerint a munkanélküliek 77 százaléka, a teljes lakosság 18 százaléka keresett aktívan állást a felmérést megelőző egy évben. A kutatásból kiderült: többen keresnek állást, mint egy éve, és az állást keresők többsége a fiatal generációból került ki: a megkérdezett 18-24 éves válaszadók 39 százaléka, a 25-34 évesek 24 százaléka keresett valamilyen munkát az azt megelőző egy év során.

A munkanélkülieket bűnbakká tevő téveszmét azért tartom különösen veszélyesnek, mert eltereli a figyelmet a valódi, megoldandó rendszerhibáról.

A mai alacsony foglalkoztatás a rendszerváltás után alakult ki. Összeomlott a nehézipar, mert összeomlott a keleti piac. Sok állami vállalatot nem is privatizáltak, egyszerűen felszámoltak. Bezárták például a bányákat. Amit privatizáltak, ott is jött a racionalizálás, a létszámcsökkentés, sokszor a vevőnek csak a piac kellett. A könnyűiparnak a globalizáció tett be, még minimál bérrel sem bírta a versenyt Kínával. Cipőt, ruhát, textilt ma már Kínából, esetleg Indiából hozunk be. Nem gondolom, hogy erről a volt szövőnő tehet...

A vidéki foglalkoztatást jórészt a mezőgazdaság átgondolatlan, rengeteg kárt okozó átszervezése, a kis, gazdaságtalan birtokok kialakítása, az infrastruktúra szétverése, az agrárértelmiség zöldbárózó szétkergetése tette tönkre. A mezőgazdaság termelése és a falusi foglalkoztatás ezt a mai napig nem heverte ki. Ez persze összefügg a mélyszegénység és a cigánykérdés hatalmas problémáival is.

Ideje lenne, hogy akik kormányzati szinten a gazdasági stratégiával foglalkoznak, elgondolkodjanak végre azon is, milyen programokkal lehetne ténylegesen újraéleszteni a mezőgazdaságot és mivel lehetnek növelni a foglalkoztatottságot az alacsony képzettségűek között. Attól, hogy a kampányban egymillió új munkahelyet ígérünk, azt is a ködös jövőben, önmagában ez nem fog megvalósulni. Tenni is kellene már érte.

Bíztató, hogy Balog Zoltán felzárkóztatásért felelős államtitkár is azt nyilatkozta a Népszabadságban: a szegénység fő forrása az, hogy az elmúlt húsz évben nem sikerült jó gazdaság- és társadalompolitikai választ adni a kommunizmus összeomlására. Ha válasz még nincs is, legalább a problémát látják.
 

Tegnap jogerősen, másodfokon is súlyos pénzbüntetésre ítélt a bíróság, mert egy híres emberről igazat írtam. Nem, nem másztam bele a magánéletébe vagy ilyesmi, hanem megírtam, mit mondott az illető egyik peréről az őt feljelentő felperes ügyvédje. A bíróság szerint az ügyvéd igazat mondott, én meg pontosan idéztem, ám az igazság megírása ártott az illető jó hírének.

Téveszme: a bíróságok majd megvédik az újságírókat, akkor is, ha a médiatörvény, vagy a médiahatóság gyakorlata miatt hátrányos helyzetbe kerülnek.

A valóság: a bíróságok csak alkalmazzák a jogot, a kezük ebben az értelemben meg van kötve. Ha a jogalkotó, vagyis a parlamenti többség rossz jogszabályokat alkot, mert nem igazán érti a sajtó, főleg az online média működését (eddig ez volt a jellemző), akkor is ezeket a törvényeket kell alkalmazni. Még rosszabb a helyzet, ha a jogalkotó kifejezetten azzal a hátsó szándékkal alkot törvényeket (lásd médiatörvény), hogy a sajtót megregulázza. A bíróság ezzel szemben tehetetlen, arról nem is beszélve, hogy a bíróságok sem igazán értik a sajtó, főleg az online média működését.

Magyarázat: a konkrét eset pár éve történt. Egy viszonylag kis látogatottságú internetes bulvár portálnak készítettem a napi lapszemlét, ebbe vettem bele pár mondatot egy napilapnak az illető híresség peréről beszámoló cikkéből. Vagyis még csak nem is direktben én írtam bármit is, hanem csak idéztem szó szerint a lapszemlében a szemlézett és hivatkozott lapot.

Már az is szakmai nonszensz szerintem, hogy egy lapszemlét ugyanúgy kezel a jog, mint az eredeti és idézett cikket. A konkrét ügyben a híresség elbukta a perét, amiről rengeteg lap és portál beszámolt, majd ő mindenkit beperelt és tucatnyi – többnyire csak lapszemlét közlő – helyről bekasszírozta azt a pénzt, amit az eredeti perében neki kellett kifizetnie. Vagy többet...

A bíróság a peremben bizonyítási eljárásban vizsgálta, az eredeti cikkben idézett ügyvéd igazat mondott-e, és megállapította, hogy igen, minden tekintetben. A lap pontosan idézte cikkében az ügyvédet, én meg szó szerint vettem át pár mondatot. Vagyis szakmailag senki nem hibázott, de az írás (vagyis a megírt tény, az igazság) sértette a híresség hírnevét. Ez nekem kb. félmillióba fáj.

Az már csak röhejes hab a tortán, hogy a bírósági ítélet indoklása szerint hiba volt, hogy a lapszemlében csak pár mondatot vettem át az idézett cikkből, nem a kerek egészet. Egy lapszemlében, amiben több lap több cikkét idéztem röviden... Arról nem is beszélve, hogy ez ügyben hiába hivatkoztunk arra, hogy a lapszemlében ott volt a link az eredeti cikkre. Ezt a link dolgot a bíróság nem is értette...

Ez az én ügyem, de cseppben a tenger. Mert a jog szerint azért is be lehet például perelni egy újságírót, ha a parlamentben XY politikus felszólalásában azt mondja Z politikusról, hogy az egy gazember, és az újságíró ezt pontosan, hibátlanul megírja. Z perelhet hírneve rontásáért. Volt már ilyen per is Magyarországon, de ha jól emlékszem, fellebbezés után végül felmentették a zsurnalisztát. Az is előfordult már, hogy egy újságírónőt évekig vegzáltak a bíróságon, mert nem adta ki az informátorát.

Ezeknek az ügyeknek következményeik vannak. Én például itt a blogban sem írhatóm meg, kiről van szó, és mi volt a cikkben szereplő per tárgya, mert még a gatyát is leperelnék rólam. A portál, ahol a lapszemle megjelent, megszűnt – nemcsak ezért, de ezért is. Ja, többé nem készítek lapszemléket.
 

A Fidesz ügyvezető alelnöke azt próbálja elhitetni a részleteket nem ismerő közvéleménnyel, hogy Európai Bizottságnak a médiatörvényt kiveséző levele szerint "semmilyen jel nem utal arra, hogy az sértené a szólás- és véleményszabadságot". A Deutsch Tamás féle Facebook oldalt nyilván lájkoló politikus hangot adott annak a meglátásának is, hogy az egész "hajcihő" a szocialisták szervezése alapján indult az ország ellen.

Téveszme: Kósa úgy értékelte a szöveget, hogy abban három olyan, "inkább jogtechnikai kérdésről van szó", amelyeknek nincs közük a sajtószabadsághoz, a demokratikus alapjogokhoz.

Az MTI-nek arra a kérdésére, hogy a levélben több helyen kétségeket említenek, azt felelte, annak írói feltételes módban fogalmaznak. Hozzátette, hogy a kifogások jogtechnikaiak és egy részük tévedésen alapul.

Kitért arra is, hogy a Fidesz mindig szólásszabadságot, szabad sajtót követelt.

A valóság: az a visszatérő fideszes porhintés, hogy csak apró jogtechnikai kifogásokról és tévedésekről van szó, már korábban látványosan megdőlt, mert Európai Bizottság levelét kiszivárogtatták.

Magyarázat: Levelében Neelie Kroes médiabiztos a jól körülhatárolt kritériumok hiánya miatt is aggodalmát hangoztatta. Szerinte mindez a véleménynyilvánítás és az információ szabadságának túlzott korlátozásához vezethet, és felmerülhet az uniós alapjogi charta 11-es cikkelyében foglalt véleménynyilvánítási és információs szabadság sérelme is.

A diplomatikusan fogalmazó levél azzal a következtetéssel zárul, hogy "komoly aggályok merülnek fel a Bizottság szervei részéről a magyar törvény és az uniós szabályok összeegyeztethetőségét illetően".

Jonathan Todd, a bizottság médiaügyi biztosának a szóvivője pedig elmondta, hogy az Európai Bizottság a vitatott magyar médiatörvényt az EU alapjogi chartájában rögzített sajtószabadság megsértésének vonatkozásában is vizsgálja.

Amúgy az is mai hír, hogy Strasbourgban az Európa Tanács váratlanul napirendre vette a magyar demokrácia helyzetét...

Ami pedig Kósának azt a kijelentését illeti, hogy a Fidesz mindig szólásszabadságot, szabad sajtót követelt, nos ez igaz az alapítást követő első évekre. A Fidesz 90-es évek közepén véghezvitt átalakítása és különösen az első Orbán-kormány regnálása óta azonban ez már nem igaz. Bizonyítékként az egyik korábbi posztomban részletesen bemutatott esetre hivatkoznék, miszerint a Fidesz már likvidált számára kényelmetlen országos politikai napilapot.
 

Téveszme az a gyakran hangoztatott érv, hogy az egykulcsos jövedelemadó igazságos, mert mindenkitől azonos arányban vonják el az adót. Ez csak akkor lenne igaz, ha minden forint egyforma lenne. De nem az. A 80 ezredik forint nem olyan és nem is arra költik, mint a 800 ezrediket.

Téveszme: a lineárisnak is nevezett adó igazságos, mert mindenkit egyformán terhel, aki pedig többet keres, az nyilván meg is érdemli.

A valóság: a progresszív adózást, amikor a különböző jövedelmi sávok eltérő kulcsok szerint adóznak, éppen azért harcolták ki Európában a bérből és fizetésből élők érdekképviselői, vagyis a szakszervezetek és a szocdem pártok, mert azt tartották igazságosnak. Nálunk is ilyen rendszer volt eddig.
 
Magyarázat: már is erősen kétséges, hogy aki sokat keres, az biztosan meg is érdemli, de ettől most tekintsünk el. Az adórendszer erre nem lehet tekintettel, és most nem is ez mondandónk lényege.

Hanem az, hogy mostani egykulcsos rendszer figyelmen kívül hagyja a különböző jövedelmi szintekhez tartozó élethelyzeteket és lehetőségeket. Azt, hogy nem minden forint egyforma. Van, aminek szigorúan fix helye van, muszáj a rezsire és az alapvető élelmezésre költeni, és van olyan, amiről szabadon eldönthetjük, hogy mire költjük.

Aki mondjuk 100 ezer forintot keres, annak a pénze zöme nyilván kötött pályán mozog, alig marad valami, amiről eldöntheti, hogy mit kezd vele: elszórakozza, vagy havonta félreteszi mondjuk valami drágább háztartási gép megvásárlására karácsonykor. Aki viszont 500 ezret keres, annak nem ötszöröse a szabadon választható célokra költhető pénze, még akkor sem, ha nyilván a rezsije is magasabb, hiszen nagyobb lakást és kocsit is tart. Aki meg 2 millió 500 ezret keres, annál már a pénz zöme a kötetlen kategóriába esik, például nem kevés be is fektethető belőle.

Persze a progresszív adónak is van veszélye: ha a rendszer bonyolult és túl magas adóval sújtja a gazdagokat, kikényszeríti a tömeges adóelkerülést. Nálunk nem ez volt a helyzet, csak három sáv volt és a Bajnai-kormány jelentős mértékben megemelte a sávok határait is. (Adóelkerülés persze volt, de nem ezért és most is lesz.) 

Érdekes, hogy az egykulcsos adót általában a liberálisok szokták forszírozni, akik lehetőleg mindent a piacra bíznának. Nos, nálunk is az SZDSZ kampányolt éveken át az egykulcsos adóért, de még ők sem gondolkodtak abban a radikális (ultraliberális!) megoldásban, ami most megvalósult. Ők is megtartották volna a létminimum vagy a minimálbér adómentességét, magyarán kétsávos rendszerben gondolkodtak, amiből az első adókulcsa 0 % lett volna. 

Az állami újraelosztás, ami ugye nálunk kiugróan magas a GDP-hez képest, nem csak, sőt nem is elsősorban gazdasági kérdés. Hanem ideológiai, politikai és erkölcsi. Arról szól, hogy a rendelkezésre álló pénzt mire költjük, mit tartunk fontosnak. A társadalom mely csoportjai járnak jól, esetleg mások rovására. Ideális esetben, erős növekedés mellett elvileg lehetséges, hogy mindenki jól járjon, de még akkor sem mindegy, hogy ki mennyire.

Az Orbán-kormány következetesen a magas jövedelmű rétegeknek, a gazdagoknak és a középosztály legfelső szegmensének kedvez a nagy többség, az átlagos vagy átlag alatti jövedelemmel rendelkezők kárára. Ez nem meglepő, így volt ez már az első Orbán-kormány idején is. Ezt nem csak az egykulcsos adó mutatja, hanem például a gyermektámogatás rendszere is, amely az adókedvezményeket helyezi előtérbe az alanyi jogon járó támogatások rovására. Aminek a következtében a jómódú családban élő gyerek után nagyobb támogatást adnak, pedig nyilván kevésbé szorul rá, mint az, akinek a családja nem keres eleget az adókedvezmény kihasználásához.  
 

Téveszme, amit Deutsch Tamás terjeszt. A szocik persze ezerrel kritizálják a kormányt, de a külföld nem a tájékozatlan hülyék gyülekezete. Valójában a mai hatalom intézkedései verték ki a biztosítékot, ha Deutsch stílusát követnénk, azt írhatnánk, hogy a kormány uszítja az ország ellen a külföldet. Persze ez sem igaz így, a külföld a kormányra haragszik, nem a népre vagy az országra, de sajnos a kormány tekintélyvesztésének következményeit az egész ország megszívja majd.

Téveszme: "a szocialisták az ország ellen uszítják a külföldieket. Csatlakozz (a fideszes Facebook oldalhoz), ha úgy gondolod, hogy ELÉG a hazugságokból! EL A KEZEKKEL MAGYARORSZÁGTÓL!!!!!"

A valóság: a külföld, ami alatt itt a külföldi, főleg az európai kormányokat és a sajtót kell érteni, nem a könnyen félrevezethető analfabéták gyülekezete. Saját forrásai és saját véleménye van.
 
Magyarázat: a szocik most persze ezerrel bírálják a Kedves Vezér és csapata intézkedéseit, de hát lássuk be: ellenzékben ez a dolguk. De nem csak ők bírálnak, hiszen van rá ok bőven.

A külföld meghallgatja ezeket a bírálatokat, de ez teljesen hatástalan lenne, ha nem látnák úgy maguk is, hogy van alapja a felhorkanásnak. A külföldi kormányok kimerítő jelentéseket kapnak a saját követségeiktől, ismerik nemcsak az ellenzék, hanem a kormány, valamint a szakmai és a civil szervezetek véleményét is. Kapnak sajtószemlét is, a magyar sajtó teljes spektrumából.

A sajtó minőségi része pedig tudósítókat és a magyar ügyeket viszonylag jól ismerő szakújságírókat foglalkoztat, szakértőket szólaltat meg, vagy háttérbeszélgetéseken szakértők, például az adott ország külügyminisztériumi illetékeseinek véleményét kéri ki.

Komolyan azt hiszi bárki is, hogy a világ legbefolyásosabb lapjai, köztük konzervatívok is szép számmal, az MSZP irányításával folytatnak kampányt? Esetleg hihető, hogy a zöldek eléggé önjárónak ismert vezére, Daniel Cohn-Bendit, vagy Angela Merkel német kancellár Gyurcsány Ferenc marionett figurája?
 

Súlyos téveszme, hogy Magyarország a magyaroké! Aki ezt hiszi, sőt terjeszti, az akaratlanul is rengeteget árt a magyar nemzetnek.

Téveszme: Magyarország a magyaroké, Budapest meg (újra?) a nemzet fővárosa.

A valóság: Magyarország nem a magyaroké, hanem a magyar állampolgároké. Budapest meg az ország fővárosa, a nemzeté legfeljebb csak átvitt, kulturális értelemben.

Magyarázat: A nemzet és az állam összekeverése, a nemzetállam romantikus eszméje XIX. századi csökevény. Ha van nemzet Európában, amelynek alapvető, mondhatni létérdeke az állam és a nemzet fogalmának világos megkülönböztetése, akkor az éppen a magyar. Mert ha Magyarország a magyaroké, akkor abból egyenesen következik, hogy Románia a románoké, Szlovákia meg a szlovákoké. Ha mi nemzetállamban gondolkodunk, hogyan kérhetjük ugyanezt a hibát számon a szomszédos államok többségi nemzetein?

Ha én úgy gondolkodnék, mint nemzeti radikálisaink, most azt mondanám, hogy aki ezzel az elavult, nemzetállami eszmével ekkorát árt a nemzetnek, az nyilván nemzetáruló. Szerencsére engem nem gyötörnek összeesküvés elméletes rémálmok, ezért csak azt mondom, hogy ezek a barátaink egyszerűen még nem gondolták végig, mi következik abból, amit mondanak...
 

Visszatérő sérelme a jobboldalnak, hogy a ballib értelmiség és sajtó rendszeresen lefasisztázza őket, sőt ezzel az országot. Szerintem azonban ez teljes félreértése a bírálatoknak, másról van itt szó.

Téveszme: a baloldal hangadói állandóan fasisztáznak.

A valóság: ha voltak is néhányan, akik ennyire elveszítették a realitásérzéküket, ez egyáltalán nem jellemző. Baloldali politikusok, vezető újságírók vagy értelmiségiek soha nem mondtak vagy írtak ilyet, legalábbis én nem tudok róla, és hiába kértem eddig jobboldali vitapartnereimet, hogy hozzanak konkrét példát, nem tudtak meggyőző esetet felmutatni.

Magyarázat: sok jobboldaliban van egyfajta – történelmi okokból érthető, de ettől még káros – sértettség és túlzott érzékenység. Mivel ilyesmi a mások oldalon is bőven akad, ezt meg lehet érteni és tolerálni is kell. Nem a hivatásos kampányolókra, a folyton a harci kürtöt fújó szijjártókra és a politikai B-középre gondolok, hanem a jobboldal zömét kitevő jobboldali demokratákra. Mert demokraták a jobboldalon és a baloldalon is vannak. Többségben, bár nem mindig érvényesül az akaratuk. Sőt, úgy gondolom, éppenséggel az iratkozik ki a demokraták közösségéből, aki kétségbe vonja, hogy a másik oldalon is vannak, lehetnek demokraták.

Mégis, min szoktak akkor megsértődni? Korábban az volt gyakori, hogy felszólították őket, határolódjanak el a szélsőjobbtól, lépjenek fel ellene. Aki kicsit is jobban ismeri a magyar nyelvet, mint Pali bácsi, az könnyen beláthatja: akit elhatárolódásra szólítanak fel, azt nem sorolták azok közé, akiktől el kell határolódnia. Saját magától nem tudna.

Úgy vélem ez a felszólítás nem alaptalan, nálunk éppen az az egyik legnagyobb baj, hogy túl nagy a szembenállás a szekértáborok között, pedig az átléphetetlen határnak a demokratikus erők és a szélsőségek között kellene húzódnia. (Az ellenpélda Franciaország, ahol a szocialisták és a jobboldaliak számos választáson egymás jelöltjeire szavaztak, ha Le Pennek vagy híveinek valahol esélye volt.) Abban, hogy ilyen éles az ellentét, döntő szerepe volt a Fidesz vezetésének, amely önös hatalmi érdekből éveken ár rájátszott az ellentétekre.

A másik baloldali bírálat, amely ki szokta verni a biztosítékot, hogy szélsőjobboldali veszély van Magyarországon. Ezt szokták sokszor úgy értelmezni, hogy lefasisztázzák az egész jobboldalt, sőt az országot. Megint csak a magyar nyelvre kell hivatkoznom: hol van ebben a vádban az általánosítás? Ha vannak ilyen jelenségek – márpedig vannak -, miért ne lehetne figyelmeztetni a bennük rejlő veszélyre.

Újabban, főleg a médiatörvény elfogadása óta a demokratikus jogállam leépítésével, önkényuralmi megoldások kialakításával szokás vádolni a kormányzó pártot – de erre is azt mondom, mitől lenne ez fasisztázás? Az önkényuralomnak sok fokozata és fajtája van, speciel senki sem azt gondolja, hogy itt most éppen a fasizmus jön – az sem, aki esetleg Weimarral példálózik.

Most éppen Schiff András nyilatkozatai miatt áll a bál. Bár a zongoraművész is szélsőjobbról beszél és nem általában a jobboldalról, készséggel elismerem, hogy zaklatott, nem éppen diplomatikus nyilatkozatokat adott, amelyekben elragadtatta magát. Az vesse rá az első követ, aki a helyében nem lenne zaklatott, nem akadna ki, ha a kormánypárt egyik kvázi hivatalos lapjában az ottani vezető publicista azon sajnálkozik, hogy a fehér terror idején nem öltek meg elég hozzá, Schiff Andráshoz hasonló baloldalit, illetve zsidót.

Ezzel elérkeztünk az érem másik oldalának taglalásához – akkor lesz erkölcsi alapja a jobboldalnak mondjuk Schiff András nyilatkozatait kifogásolni, ha előzőleg egyértelműen fellépnek a bayerzsoltok ellen. A jobboldali demokratáknak ez erkölcsi kötelessége.

A jobboldal mostani sértettsége azért is nehezen érthető, mert az anyázást ők tették a politika mindennapi eszközévé – apák és fiúkozás, patkányozás, idegenszívűzés, nemzetárulózás ment dögivel. Meg lehet nézni, a Magyar Nemzet, vagy a Magyar Hírlap ma is rendre olyan stílust enged meg magának, amihez hasonlót sem találni mondjuk a Népszabadságban. A komcsizás pedig teljesen általános – a blogok kommentelőitől Orbán Viktorig bezárólag, aki a Wikileaks dokumentumok szerint az amerikai nagykövettel beszélve is komcsizta a politikai ellenfeleit. Nem ártana azon a portán is sepregetni...
 

Ne szólj szám, nem fáj fejem? Van, amikor pont az a biztos út a tömeges fejfájáshoz, ha mindenki befogja a száját.

Téveszme: hallgatni arany. Főleg, ha túl kell élni a kibontakozó elnyomást.

A valóság: a magánéletben valóban sokszor jobb hallgatni. A közéletben is, ha már olyan kemény az elnyomás, hogy a véleménynyilvánítás aránytalan kockázatot jelent. Senki nem kötelezhető arra, hogy önfeláldozó hős legyen. Ám akkor, amikor még lehet valamit tenni, amikor még csak „lerakják az alapjait” egy új rendszernek, muszáj szólni.

Magyarázat: a hallgatás még nem tesz feltétlenül cinkossá, de azt jelenti, beletörődtél. Tehetetlen vagy, de legalábbis annak érzed magad. Feladod a harcot – hagyod, hadd csinálják háborítatlanul a disznóságaikat.

Úgy vélem, most a médiatörvény miatt éppen olyan időket élünk, amikor nem szabad hallgatni, mert ha igen, ezentúl bármit – szó szerint bármit – lenyomhatnak a torkunkon.

Arról, hogy milyen következményekkel járhat a tiltakozás elmulasztása, a legfrappánsabb szónoklat Martin Niemöller német evangélikus lelkésztől és teológustól származik, aki eleinte maga is a nácikra szavazott, de végül évekig raboskodott Sachsenhausen és Dachau koncentrációs táboraiban.

Mikor a nácik elvitték a kommunistákat,
csendben maradtam,
hisz nem voltam kommunista.

Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el,
csendben maradtam,
hisz nem voltam szakszervezeti tag.

Amikor a szocialistákat bezárták,
csendben maradtam,
hisz nem voltam szocialista.

Amikor a zsidókat bezárták,
csendben maradtam,
hisz nem voltam zsidó.

Amikorra engem vittek el,
nem maradt senki,
aki tiltakozhatott volna.

(A szöveget sokszor, sokféleképpen idézték mostanában, több változat is közkézen forog, mert maga Niemöller is sokszor, sokféleképpen mondta el. Ezt a változatot a Wikipédiából másoltam ide.)

Persze ez csak a dolgok logikájáról szól, nálunk a konkrét veszélyek szerencsére mások. Az azonban ma már valóság, hogy a sajtó egy része hallgat fontos dolgokról, az ő olvasóik vagy nézőik nem ismerhetik meg a teljes igazságot. Az is tény, hogy több ismerősöm – bár szeretne – nem mer a magannyugdíjpénztárban maradni, mert fél, hogy rákerül egy listára és elveszítheti közalkalmazotti állását.

Időablak nyílt, most megtapasztalhattuk, milyen módszerrel működik majd a cenzúra fél év múlva, ha már nem állunk az európai figyelem középpontjában. Tévedés ugyanis azt hinni, hogy a fékek és ellensúlyok nélküli hatalom csak nyíltan kimondott tiltással, pecséttel lehetetleníthet el bármit is, ami nem szimpatikus neki.

Téveszme: a cenzúra azt jelenti, hogy valamit betiltanak. Ha erre nincs mód, a sajtó biztosan szabad.

A valóság: a hatalom, ha nincs kontrollja, de még önkorlátozó hajlama sem, könnyedén megtalálhatja a módját a neki nem tetsző szerkesztőségek, szervezetek elhallgattatásának. Elég, ha gazdasági döntésekkel ellehetetleníti őket, ráadásul ilyenkor még szemforgató módon moshatja is a kezeit: szó sincs itt tiltásról, akinek nincs rá pénze, az ne csinálja.
 
Magyarázat: a média és a Sziget ügye látszólag nagyon távol áll egymástól. A valóságban azonban a velük szemben fellépő hatalom logikája, az alkalmazott módszerek azonosak.

Mi történik a Sziget esetében? Nos, az immár nem is olyan fiatal és nem is annyira demokraták nem igazán szimpatizálnak a Szigettel. Mert a szervezők nem az ő holdudvarukba tartoznak. Meg különben is, ilyenkor füvező hippik és szingli hordák lepik el a város, miközben mindenféle gyanús zenéket hallgatnak... Tarlos István főpolgármesterben még személyes indulat is lehet, hiszen még óbudai polgármesterként többször is összetűzött a Szigettel, oszt mindig ő jött ki ebből rosszul.

Erre mi történik? Előállnak azzal, hogy szegény fővárosnak az elődök miatt rosszul megy, meg kell fogni minden fillért, fizessenek 2,5 milliárd forint közterülethasználati díjat. Ja mégsem, mondják, mi baromi jólelkűek vagyunk, készek vagyunk 1-1,5 milliárddal támogatni a Szigetet, ezért nagyvonalúan megelégszünk azzal, ha csak 1-1,5 milliárdot perkálnak. Ez lehetetlenné tenné a megrendezését? Hát mi erről nem tehetünk, mostantól csak az rendezzen bármiféle rendezvényt, aki képes magától kigazdálkodni a költségeket.

Most ne foglalkozzunk azzal, hogy ha valóban megfúrják a Szigetet, az megint mekkora blama lesz, hogy a Sziget talán a legsikeresebb magyar rendezvény, ami sok pénzt és elismerést hoz az országnak. Koncentráljunk a módszerre.

Én arra számítok, hogy fél év múlva, az EU elnökség átadása után sorra fognak "gazdasági okok miatt" nehéz helyzetbe kerülni a centrális hatalom számára kényelmetlen médiavállalkozások.

Sorra kapják majd a súlyos büntetéseket a médiahatóságtól (magyarul cenzúrahivatal), rájuk száll a Nemzeti ÁVH (lánykori nevén APEH), esetleg mégsem kapják meg a frekvenciát, amin eddig működtek (semmi gond, csak elbukják a soros pályázatot). A hirdetők elkerülik őket, az állami cégeknek ez kötelességük, az állammal üzletelőkkel pedig meg lehet értetni: nem jó nekik, ha elveszítik a kormány bizalmát.

Róluk is el lehet majd mondani, nem történt semmi, akinek nincs pénze, az ne csinálja.

Ha valaki azt hitte, hogy ez a logika, ez a módszer távol áll a Nemzeti Együttműködés Rendszerétől, az most a Sziget példáján láthatja: mégsem.

Aki pedig naiv módon azt hiszi, hogy a Fidesz nem fog kellemetlenkedő lapokat, portálokat kiiktatni, mert ilyesmire nem vetemedik, az olvassa el korábbi posztomat egy megtörtént esetről: A Fidesz már likvidált országos politikai napilapot.
 
 

Téveszme, hogy a gazdaságpolitikai kurzusok a kormányzati ciklusokhoz köthetők. Van, hogy egy kormány éles fordulatot hajt végre, máskor meg az új kormány lényegében folytatja elődje kurzusát.

Téveszme: a szocik 8 éven át rossz gazdaságpolitikát folytattak, a narancsosok most legalább mással próbálkoznak.

A valóság: a szocik 8 év alatt négyszer érdemben változtattak a követett gazdaságpolitikán, a mostani kormány meg azt folytatja, amit 2000-től művelt az első Orbán kormány, majd 2002-től 2006-ig Medgyessy és Gyurcsány. A nagy elkúrás gazdaságpolitikáját.

Magyarázat: az a közkeletű és a kormányzat által szorgosan terjesztett téveszme, hogy 8 évig pocsék volt a gazdaságpolitika, most meg majd felvirágoztatják az országot, már csak azért sem lehet igaz, mert a valóságban semmi sem fehér vagy fekete, főleg, ha nagyon bonyolult dolgokról van szó. Csodát is hiába vár a szavazók jelentős része.

Mondanivalónk szempontjából azonban fontosabb, hogy bizony a kurzusok nem igazodtak a kormányzati ciklusokhoz. Az időrendi áttekintést kezdjük a Bokros-csomagnak becézett kurzussal, amelyet a kényszer szült: a rendszerváltás, a keleti piacok összeomlása, a nehézipar leépülése és a mezőgazdaság torgyáni szétzilálása miatt szükség volt a fájdalmas megszorításokra és kiigazításokra. Bokrost ezért nagyon utálták, de az idő őt igazolta, a gazdaság rövid idő alatt magához tért, fenntartható növekedési pályára állt és megalapozta a későbbi osztogatást.

A Fidesz akkor lépett végérvényesen a populizmus útjára, amikor elkezdte támadni a Bokros-csomagot, mert – miközben tudta, hogy szükség van rá – ettől remélt szavazatokat. Ezért aztán kellemes meglepetésnek nevezhetjük, hogy 1998-ban a kormányváltás ellenére lényegében nem változott a gazdaságpolitikai kurzus. A szöveg persze meredeken megváltozott, de a tettek szintjén maradt a racionális, a jövőre is gondoló gazdaságpolitika, nem kis mértékben nyilván annak köszönhetően, hogy a gazdasági miniszter egy valódi közgazdász, Chikán Attila volt.

2000-ben aztán jött egy új gazdasági miniszter és egy éles fordulat. Jött Matolcsy György és az álmokra építkező gazdaságpolitika. Az a Matolcsy, aki arról híres, hogy az egyetlen befolyásos közgazdász a világon, akit nem zavarnak a számok. Aki mer nagyokat álmodni...

Ennek a 2000-től érvényesülő gazdaságpolitikának az volt a vezéreszméje, hogy nyugodtan lehet egyre többet osztogatni, sőt közben még a bevételeket is csökkenteni (pl. adócsökkentés révén), mert a keletkező hiányt kinőjük, mint kamasz a tornacipőt. Nem is kell ehhez más, csak folyamatos és szédítő iramú gazdasági növekedés... Nagy kár, hogy a Matolcsy által beígért, kínai mértékű, minimum 7 százalékos növekedésből nem lett semmi. A tornacsukát nem kinőttük, hanem elkoptattuk, nagy lyuk van a talpán...

2002-ben sokak meglepetésére bukott a Fidesz kormány és remélni lehetett, hogy még időben szakítunk az álmokat kergető gazdaságpolitikával, már csak azért is, mert a kormányfő egy korábbi pénzügyminiszter lett. Sajnos nem ez történt, folytatódott a „majd csak kinőjük a hiányt” hamis ábrándjára alapozott kurzus, a megalapozatlan osztogatás, amit persze az akkori nemzetközi környezet, a pénzbőség, a viszonylag olcsó hitel átmenetileg lehetővé is tett. 

Átmenetileg, mert hamar kiderült, hogy ez nem megy. Nemhogy hosszú távon, de középtávon sem működőképes. A  Medgyessy kabinetet váltó első Gyurcsány kormány azonban a felismerés ellenére sem mert érdemi és fájdalmas változtatásba fogni, csak kisebb kiigazításokra vállalkozott. Az osztogatás lendülete megtört, de a kurzus alapvetően nem változott.

2006, a választási győzelem után aztán valóban megváltozott a gazdaságpolitika. Az öszödi beszéd is a kurzusváltást szolgálta, az volt a célja, hogy ráébressze a vonakodó szoci elitet, muszáj váltani, reformokat és fájdalmas megszorításokat bevezetni, különben még nagyobb baj lesz. A kezdeti lendületet aztán letörte a belső széthúzás, a demagóg ellenzék által felkorbácsolt népi ellenállás és végül a reformellenes népszavazás. Ezután a „bársonyos” reformok időszaka jött el, magyarán újra az időhúzás, a reformálunk is meg nem is pangása.

Az újabb fordulatot Bajnai és Oszkó színre lépése jelentette, ők pragmatikus vonalat képviseltek, amit lehetett, azt elég jó hatékonysággal megcsinálták, más kérdés, hogy nem sokat lehetett, hiányzott a politikai erő, és a világgazdasági válság sem kedvezett nekünk.

A „fülkeforradalom” nem hozott semmi újat a gazdaságpolitikában, a kör egyszerűen bezárult, visszatértünk az első kockára, a nagy elkúrás kiindulópontjára. Sőt, most bontakozhat csak ki igazán a matolcsyzmus, már megint a csodaszámba menő növekedéstől várjuk a megváltást, miközben ész nélkül szórjuk a megtakarított és eredetileg hosszú távú tartaléknak szánt nyugdíjpénztári tőkét. A Kedves Vezér és a jobb keze éppen most kaszinózza el a jövőnket.
 

Téveszme azt hinni, hogy azért utálják Gyurcsányt, mert elkúrta. A szomorú valóság ezzel szemben az, hogy amikor elkúrta, azért imádta az istenadta nép, és azért utálta meg, mert megpróbálta helyrehozni.

Mielőtt a Fletófóbiás trollok és a bérnarancsok tömegesen rám támadnának, hadd szögezzem le: ez a poszt a látszat ellenére nem Gyurcsányról és végképpen nem a mentegetéséről szól. Hanem a jövőnkről. Arról, hogy Magyarország rossz úton halad és ez nem kis mértékben ennek a téveszmének – és a kapcsolódó téveszméknek – a következménye.

Téveszme: a nép azért utálja Gyurcsányt, mert elkúrta. Nem kicsit, nagyon.

A valóság: amikor elkúrta, akkor pont ezért nagyon szerették. Később utálták meg, azért, mert megpróbálta – hogy milyen sikerrel, az most ebből a szempontból másodlagos – helyrehozni a hibát.

Magyarázat: amit elkúrt Gyurcsány, pontosabban a szoci vezérkar és tágabb értelemben szinte az egész magyar politikai elit, az a gazdaság. Öszödön az akkor még ünnepelt kormányfő is arról beszélt, hogy elkúrták, mert nem csinálták meg a szükséges reformokat.

Az elkúrás az maga a 100 napos program, a takarón túlnyújtózkodó felelőtlen osztogatás volt, de ezt a nép lelkesen fogadta, az ellenzék vezető ereje is megszavazta, sőt keveselte. (A Fidesz – aki akar, még emlékezhet rá – végig azért bírálta a szoci kormányt, mert nem kúrta el eléggé...) Ez persze még elsősorban Meggyessy Péter nevéhez köthető, de már Fletó is vastagon benne volt. Aztán az első Gyurcsány kormány valamelyest visszafogta a pénzszórást, de a 2006-os választásokra sandítva semmi érdemlegest nem tett a gazdaság gatyába rázása érdekében. Sőt, a kampányban tagadta, hogy fájdalmas reformokra lesz szükség. Ezt díjazták is a szavazók...

A népet aztán azzal fordította maga ellen, hogy 2006 után megpróbálta keresztülverni a gazdaság helyrehozásához szükséges reformokat. Persze ezeket sem csinálták meg rendesen, részben a Gyurcsány-stáb kapkodása, részben a szocik belső széthúzása, a koalíciós viták és nem kis mértékben az ellenzék aknamunkája (zavargások, „szociális” népszavazás, reformellenes demagóg hangulatkeltés) miatt. 

Téveszme: förtelem, hogy 2006-ban hazudtak a kampányban.

A valóság: sokkal inkább az a baj, 2002-ben példátlan módon nem hazudtak, betartották az ígéreteket. Ha 2006-ban is ezt teszik, most sokkal nagyobb bajban lennénk.

Magyarázat: nincs abban semmi különös, ha a politikus nagyokat lódít a kampányban. Így van ez mindenütt, bár a mértékben nagy eltérések lehetnek a nagyotmondásokat gyorsan lebuktató sajtó minősége és a szavazók csodavárásra való hajlama szerint. Csak az a kérdés, mennyivel kell osztani az ígéreteket. Nálunk a nagy elkúrás 2002-ben történt, amikor a választási licit után ész nélkül megvalósították a hagymázas ígéreteket.

Nem az a baj persze, hogy megemelték a nyugdíjakat, bevezették a 13. havi nyugdíjat, megemelték 50 százalékkal a pedagógusok fizetését stb. Ezek külön-külön és egyenként szociálisan indokolt dolgok lettek volna – csak éppen így együtt jócskán meghaladták az ország teherbíró képességét.

A 2006-os választás egyébként nem csak azért volt eddig példa nélküli a köztársaság történetében, mert az éppen hatalmon levő kormány maradhatott, hanem – és erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni – azért is, mert először nyert az a párt, amely a kampányban kevesebbet ígért, mint a vetélytársa. Erre pedig az lehet a magyarázat, hogy a Fidesz ígéreteit akkor sokan nem hitték el, mert a hétköznapi tapasztalatoknak ellentmondó, ostoba kampányt folytatott. Azt nyomták, hogy rosszabbul élünk, mint négy éve, miközben a reálbérek és a reálnyugdíjak abban a négy évben gyorsabban emelkedtek, mint a hatvanas évek óta bármikor.

Az emberek akkor éppen boldogok voltak a megugró életszínvonal miatt, a plázákban hitelre vették a plazma tévét és fogalmuk sem volt róla, hogy már el lett kúrva a nem is olyan távoli jövőjük.

A következő posztban még ezt a gondolatkört folytatjuk azzal, hogy Matolcsy most kiteljesíti Gyurcsányék nagy elkúrását.
 

Téveszme, hogy a narancsos úthenger csak a közszolgálati médiát veszélyezteti. Egy megtörtént eset részletes ismertetésével cáfolunk.

Téveszme: a narancsos úthenger csak a közszolgálati médiát veszélyezteti. Különben is, minek annyit rinyálni a médiatörvény miatt, amikor a kereskedelmi médiában még soha nem történt semmi, mindenki azt ír, amit akar, a közszolgálatit meg úgysem nézi vagy hallgatja senki.

A valóság: bizony előfordult már, hogy a Fidesz a hatalom birtokában elhallgattatott egy neki kényelmetlen országos politikai napilapot. Régen történt, még az első Orbán kormány megbízatásának kezdetén, kevesen emlékeznek rá, a mai fiatalok pedig akkor még nem törődtek a politikával. A történet azonban most nagyon is aktuális, és tanulságos.
 
Magyarázat: mielőtt rátérnénk a lényegre, arra, hogy a Fidesz valójában miért likvidálta a lapot, röviden el kell magyarázni, hogyan tehette ezt meg, amikor még szó sem volt 2/3-os fülkeforradalomról és cenzúrahivatalról (újbeszél nyelven nemzeti médiahatóságról). 

A Kurírról van szó. Kezdjük máris egy félreértés eloszlatásával: a Kurír országos politikai napilap volt, nem pedig bulvár lap, mint az a köztudatban tévesen rögzült. A Kurír bulvár stílusban fogalmazott, bulvár stílusban tördelték, ordító címeket használt, de nem bulvár, hanem közéleti és politikai témákkal foglalkozott. Nem a celebek magánéletéről írt, hanem egyebek között parlamenti tudósítások, oknyomozó cikkek és egész oldalas riportok töltötték meg az újságot.

Pechje volt viszont a tulajdonosaival. Az alapító tulajdonos egy nyomtatókat és fénymásolókat forgalmazó nagy cég volt, amely tönkrement, amikor bejöttek Magyarországra a műszaki áruházláncok és a márkaboltok. A tulaj adósságai fejében a Postabank szerezte meg a Kurír Rt. részvényeit.

A Postabank azonnal beolvasztotta a Kurírt média portfoliójába, innen kezdve egy belső utasítás következtében gyakorlatilag nem lehetett hirdetést feladni a lapba, csak csomagban, akkor, ha a hirdető hajlandó volt a Magyar Nemzetben is reklámozni. A régebben a Kurírnak dolgozó hirdetésszervezőket ráállították a Nemzetre, a Kurír bevételei zsugorodtak és a postabankos korszak végére a lap veszteséges lett. A Postabank ugyanis arra játszott, hogy mindkét oldalt támogassa, így bárki nyer is a választáson, ő védve legyen. Ez nem jött be, kitört az emlékezetes Postabank botrány és az időközben megalakuló első Orbán-kormány államosította a bankot. Ami a bank tulajdona volt, így állami tulajdon lett – egyebek között a Kurír és a Magyar Narancs is.

Az Orbán-kormány pedig úgy döntött, hogy megszünteti a Kurírt (és a Magyar Narancsot is, de annak a történetnek a részletezése egy másik poszt témája lehet). A hivatalos indoklás szerint azért, mert az államnak nem feladata eltartani egy veszteséges bulvár lapot. Az indoklás hazugság: mint már kifejtettem, a Kurír nem bulvár lap volt.

A veszteség is vitatható indok, hiszen például a szintén állami tulajdonba került Magyar Nemzet sokkal veszteségesebb volt, sőt hosszú ideje az volt, de ott ez természetesen nem volt szempont. A Kurír ráadásul története során többnyire nyereséges volt, csak a végén nem. Én még azt is kérdésesnek tartom, hogy az állam szempontjából valóban veszteséges volt-e. Ugyanis ami egy állami cég könyvelésében költség, az a tulajdonos állam szempontjából jelentős mértékben valójában nem költség, hanem bevétel: az adókra és járulékokra gondolok. 

A lap likvidálásának valódi oka nem gazdasági, hanem kifejezetten politikai volt. A lap folyamatosan a Fidesz számára kényelmetlen kérdéseket feszegetett.

Az utolsó csepp a pohárban Pintér Sándor akkori (és mostani) belügyminiszter és a robbantós Clodo kapcsolatának felderítése volt.

Dietmar Clodo egyike volt annak a négy külföldi állampolgárnak, aki a 90-es években "bombagyárat" működtetett Pilisszentlászlón és pokolgépekkel látta el a magyar alvilágot. A választások előtt az egyik fő kampánytéma volt a közbiztonság, az alvilágon belüli robbantásos leszámolások sorozata és a jobboldali politikusok lakásainál elkövetett merényletek, amelyek azonban nem okoztak sérülést vagy komolyabb kárt. A politikusoknál végrehajtott robbantások a Fidesz választási győzelme után hirtelen megszűntek.

Na, erre a Kurír kiderítette, hogy Pintér Sándor még ellenzékben, a politikusok elleni merényletek előtt találkozott a robbantós Clodoval, akit a lakásán keresett fel. Kínos... Azt, hogy valójában miről tárgyalt Pintér és Clodo, a mai napig nem tudhatjuk.

A Kurír – miután Dietmar Clodo élettársa egy televíziós műsorban megerősített, hogy „egy volt magas rangú rendőri vezető” többször is járt náluk – felvetette: a belügyminiszternek várhatóan le kell majd mondania. A cikkel a kormány is foglalkozott az egyik ülésén, de a kormányszóvivő utána azt mondta, a Kurír állításai egyértelműen dezinformációk. Pintér maradt, a Kurírt viszont gyorsan megszüntették...

Ez is szép történet, de csak az utolsó csepp a pohárban. Úgy vélem, a Kurír már azóta a Fidesz bögyében volt, hogy elsőként buktatta le Varga Tamást, a párt "gazdasági tanácsadóját". Az óvatos sajtó mind a mai napig így emlegeti az urat, akit a Fővárosi Bíróság decemberben első fokon három és fél évi börtönre ítélt hárommilliárd forintos csalásért, amiből "csak" félmilliárdot látott  bizonyítottnak. Szóval Varga Tamás 1990 és 1992 között a Fidesz "gazdasági tanácsadója" volt, ami valójában azt jelentette, hogy a titkos pártfinanszírozást háttéremberként ő szervezte. 

Számos gazdasági bűncselekmény van a rovásán, ezek egy részéért már korábban jogerősen elítélték. Feltehetően 1999-ben azonban elszökött az országból, de nemzetközi elfogatóparancs révén 2005-ben Amsterdamban elfogták és hazahozták.

Az első bűncselekményét, ami kiderült, a Kurír leplezte le. Ezért kellett formálisan megválnia a Fidesz finanszírozásának intézésétől, a "gazdasági tanácsadó" feladatkörét Simicska Lajos vette át.

A Kurír akkor megírta, hogy Varga Tamás luxusautókat csempészett be az országba és szép haszonnal adta el őket. Ez az Antall-kormány idején történt, amikor az Erdélyből, a Felvidékről vagy a Vajdaságból áttelepülő magyarok vámmentesen és különböző kedvezményekkel hozhattak be egy-egy autót. A Varga által kidolgozott ravasz módszer az volt, hogy a csaknem nincstelen, autó nélkül érkező áttelepülők nevében hoztak be drága luxusautókat Nyugatról. Az áttelepülő kapott egy kis pénzt, amiért a nevét adta a manőverhez, de Vargáék a vámmentesség miatt még úgy is hatalmas profitrátával dolgoztak, hogy a gyors értékesítés érdekében az autókat a piaci ár alatt árulták.

Később persze Varga Tamás már nem is ilyen kispályás módszereket alkalmazott: fiktív szerződésekkel, körbeszámlázással társaival jogtalanul vett fel a vád szerint három milliárd forint áfa-visszatérítést a 90-es évek végén. A körbeszámlázás végén álló cégek egy része azután a tartozásokkal együtt eltűnt: Kaya Ibrahim tulajdonába került. Kaya Ibrahim neve talán még ma is ismerősen cseng...

Ami a lényeg: a Fidesz nem tűrte, hogy a körmére néznek, ezért likvidálta a "rendszeresen szemtelenkedő" lapot.

Szomorú, de ez akkor nem csapta ki a biztosítékot, a sajtó zöme némi morgolódás után benyelte a hivatalos indoklást és napirendre tért a sajtószabadság megsértése felett.  A Magyar Nemzet pedig – a sajtótörténetben példátlan módon – ujjongó vezércikkben üdvözölte egy laptársa megszüntetését. Ez különösen az előzmények – a keresztfinanszírozás – ismeretében tűnik gyomorforgatónak.