Megint az történt mint már annyiszor: hiába vártuk a konkrétumokat, most sem derült ki pontosan, mit tervez a kormány. Egy menetrendet kaptunk, határidőkkel, amikor majd kiderül valami. Vagy talán mégsem. Én azonban most már azt gondolom, nem felkészületlenségről van már szó, nem is gyávaságról, mint oly sokan feltételezik, hanem hideg számításról. Csepegtetni akarják a fájdalmas megszorításokat, időben elhúzni a bejelentésüket, elkeverni őket más ügyekkel, nehogy sokkhatása legyen egy egységes Orbán-csomagnak. Abban bíznak, hogy a nép elfásul, beletörődik, tán meg sem érti, mi történik.

Téveszme: a nép van olyan bárgyú és van annyira befolyásolható, hogy akkor sem fogja fel, hogy megszorítás történt, ha a saját zsebét érinti. Csak ügyesen kell adagolni, és másnak kell hívni. Mondjuk államadósság elleni harcnak.

A valóság: ez most nem fog menni, az általában sikeres populista lózungok most hatástalanok lesznek. Az egykulcsos adóról is hiába mondták el ezerszer, hogy milyen jó lesz, mindenki jól jár – amikor megjött a januári fizetés, leesett a tantusz. Márpedig annyit azért lehet tudni, hogy mintegy 9-800 milliárddal csökkentik az állami kiadásokat. Hiába nem tudni a részleteket, a kiszivárgott és elejtett információkból egyértelmű a megszorítás iránya is: megint a legelesettebbek járnak rosszul, a betegek, a nyugdíjasok és a munkanélküliek. Mindezt jórészt azért, hogy a magas fizetésűek vaskos adókedvezményt kapjanak.
 
Magyarázat: magam is azt gondolom, a mai helyzetben elkerülhetetlen az újabb megszorítás, ez gazdasági kényszer – de nem mindegy, honnan vesznek el, és közben hova tesznek többet. Az sem mellékes, mi ennek az oka. Vagy hogy milyen hatékony a gazdaságpolitika. Mert bár most éppen azt feltételezem, hogy hatalomtechnikai koncepció áll a halogatás mögött, azért az már többször bebizonyosodott, hogy a gazdaságirányításban kapkodás van.

Ja, és az sem mindegy, hogy közben hülyének néznek minket és kábítani próbálnak. Nem Orbán áll elénk a rossz hírekkel, hanem a jobb kezei, vigyék el ők a balhét. Erről írta találóan a Véleményvezér, hogy Orbán nem egy Winston Churchill. Elvégre Churchill nem kizárólag arról beszélt, milyen jó lesz a megnyert háború után, hogy aztán a mikrofont átadja valamelyik miniszterének, szóljon inkább ő néhány szót a vérről, az izzadságról és a könnyekről. Azt gondolom, a helyzet ennél is rosszabb: Orbán még csak nem is Gyurcsány Ferenc (van-e ennél nagyobb sértés fideszes szemmel...), hiszen Fletó 2006-ban legalább saját maga mondta el, hogy semmi sem úgy lesz, ahogy a kampányban elhangzott.

Navracsics Tibor "az államadósság elleni összefogás" ismertetésekor bővebben csak az előző nyolc éven rugózott és különös módon a megszorítások felvezetéseként azt találta célravezetőnek, hogy megismétli a Fidesz kampány szövegét: szakítani kell a megszorítások politikájával. Egy korábbi bejegyzésben (Matolcsy most kiteljesíti Gyurcsányék nagy elkúrását) részletesen leírtam, hogy szerintem nem lehet azt a bizonyos nyolc évet egy az egyben az elkúráshoz kötni, mert közben változott a gazdaságpolitika, az államadósság elszabadulásához vezető téves kurzus kiindulópontja pedig nem 2002 volt, hanem 2000, amikor Matolcsy először lett gazdasági miniszter. 2000-től 2006-ig az volt a vezéreszme, hogy nyugodtan lehet egyre többet osztogatni, sőt közben még adót is csökkenteni, mert a keletkező hiányt kinőjük. A Bajnai kormány viszont korrekt gazdaságpolitikát folytatott, ezt még Orbán is elismerte – külföldön, mert ott mást szokott mondani, mint itthon.

Előbb-utóbb kiderül majd mindenki számára, hogy például a gyógyszerek drágulnak, kevesebb pénz jut a kórházaknak, és rövidebb ideig adnak munkanélküli segély, csak ettől még nem lesz több állás. Attól tartok, 4 év múlva rosszabbul élünk majd, mint ma.