Téveszme: az MSZP most hasad és végre eltűnik a süllyesztőben (az elmúlt napok visszatérő lelkendező értékelése a jobboldali sajtóban és blogokban), az MSZP-nek mindenáron meg kell őriznie a pártegységet (számos szocialista politikus és aggódó szimpatizáns véleménye).

 

A valóság: az MSZP bonyolult működésének pozitív hozadéka, hogy ha rákényszerül, rugalmas tud lenni, ezért korai temetni, már számos válságot túlélt. Az sem biztos, hogy a jobboldal hosszú távon profitálna az MSZP kettéválásából. Pártegység meg talán soha nem is volt igazán, nincs mit megvédeni, inkább tisztázni kellene a helyzetet és megtalálni a közös minimumot.

 

Magyarázat: az MSZP bonyolult képződmény, amely – mint azt a bevetőben már vázoltam – politikai irányzatok koalíciója. Kézenfekvő ellenvetés, hogy minden modern nagy néppárt ilyen, ezért az álláspontomat úgy tudom talán a legjobban illusztrálni, ha összevetem a másik magyar néppárttal, a Fidesszel. A Fidesz a jobboldal néppártja, szavazótábora sokszínű, egymástól eltérő értékrendű és érdekű, néha kifejezetten szembenálló társadalmi csoportok alkotják. Ez bizonyos fokig még a tagságra is igaz, de a párt mégis egységes, túlzottan is, mert csak egy akarat számít. Éppen az a legnagyobb baj vele, hogy nincs belső demokratikus közélet benne, nincsenek szakmai és politikai viták, mindig az van, amit a vezér akar. Van tehát a pártnak értékrendje és politikai irányvonala, még ha ez gyakran változik is és kívülről néha követhetetlen. 

 

Az MSZP a másik véglet. Bizonyára közrejátszanak ebben alakulásának történelmi körülményei: annyira szabadulni akartak a demokratikus centralizmus örökségétől és stigmájától, hogy az alapszabály kialakításakor átestek a ménes másik oldalára. A központ ezért például még akkor sem tudta az alapszervezet, vagy a helyi szervezet akarata ellenére kitenni a vezetésből a politikailag káros figurákat, ha nagyritkán rászánta magát – példa erre Zuschlag esete. Itt a Fidesszel ellentétben a megosztottság a legfelsőbb vezetésben is tükröződik, és gyakran megbénítja azt, lehetetlenné téve a gyors és határozott cselekvést. A Gyurcsány-kormány határozatlansága, következetlensége, a reformok elakadása a közvélekedéssel szemben nem (vagy legalábbis nem csak) a volt kormányfő személyiségéből fakadt, hanem ebből a politikai helyzetből. 

 

Kis kitérő, de ebből a szempontból is fontos, hogy a jobboldal által ma is állandóan hangoztatott becsmérlő jelző, miszerint az MSZP komcsi utódpárt, teljes tévedés – tartalmi és történelmi szempontból egyaránt. Történelmileg azért, mert megalakulásakor nem politikai, hanem csak jogi értelemben lett jogutód, megalakulásának lényege éppen az előddel való politikai szakítás volt. A jogi utódlást meg éppen azért választották, hogy a közhatalmat (és a pártvagyont) ne a politikai jogutód, a Thürmer vezette Munkáspárt kapja. Tartalmilag pedig azért értelmetlen erről beszélni, mert az MSZP sokszínű képződmény, csak egy szűk részére jellemző a vörös nosztalgia, az átlag pedig olyan, hogy az MSZP még szocdem pártnak is halvány rózsaszín. Ez választási vereségükben is közrejátszott, a Fidesz most sokkal inkább rájátszott a szavazatokat hozó kádárista nosztalgiákra, mint a „jogutód”.

 

Szóval én – felülvizsgálva saját korábbi álláspontomat is – ma már arra hajlok: nem zárható ki, hogy még jót is tenne az MSZP kettészakadása, tisztulna a kép a választók számára is. Lehetne egy hagyományosan baloldali és egy döntően modernizációs párt, az eddig is meglévő megosztottság nem nőne, csak intézményesülne és kifelé is egyértelművé válna. Így talán jobban meg lehetnek szólítani a különböző ízlésű választókat, a személyi ellentétek súlya is csökkenne, az új pártok pedig döntésképesek lennének. Mindennek persze csak akkor lenne meg a kedvező hatása, ha az új képződmények gond nélkül tudnának együttműködni a parlamentben és a választásokon, nem merülnének el az árulózásban és az egymással folytatott harcban.