Akár büszkék is lehetnénk az alkotmányt összetákoló fideszes képviselőkre, elvégre ritka nagy kunszt egy egész országot időutazásra vinni. Márpedig jogi és ideológiai értelemben most ez történik: Orbánék létrehoztak egy gigantikus időhurkot, és Magyarország múltjából eltüntetik az 1944 óta napjainkig tartó időszakot. Ha a komcsiknak nem is, nekik még sikerülhet a múltat végkép eltörölni. Arról van szó, hogy a véglegesített alkotmány szövege, pontosabban annak preambuluma megtagadja mindazt, ami az 1944-es német megszállás után történt, így a világháború után rövid ideig fennálló második köztársaságot, de még a 89-es rendszerváltás után kialakuló harmadik köztársaságot is.

Téveszme: a preambulum csak szimbolikus jelentőségű (ezerszer elsütött érv). A készülő új alkotmány – bár nem hibátlan – sokkal legitimebb, mint a mai, mert azt nem egy demokratikusan választott parlament fogadta el felhatalmazás nélküli pártok egyezkedése után és Szűrös Mátyás hirdette ki (szintén többször hangoztatott érv, én ma a Mandineren találkoztam vele).

A valóság: ami a preambulumot illeti, éppen az az egyik baj vele, hogy szokatlan módon nem csak szimbolikus szerepe van, hanem fontos jogforrás is, a készülő alkotmány törzsszövege szerint (Q cikk) az alaptörvény rendelkezéseit a Nemzeti Hitvallás szellemében kell értelmezni ("Az Alkotmány rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti Hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni."). Ugyanúgy jogforrás tehát, mint a történeti alkotmány, bármi legyen is az. Ellentétben a most hatályos alkotmánnyal, amely az új életbe lépése után nem lesz jogforrás, nem ismerik el a jogfolytonosságát, aminek borzasztó gyakorlati következményei lehetnek (például valószínűleg felejthetjük az elmúlt 20 év alkotmánybírósági döntéseit). Ami meg a legitimitást illeti, szűken értelmezett jogtechnikai szempontból igaza van a Mandinernek, csak politikai, erkölcsi és közérzeti szempontból nincs. Mert a most még hatályos alkotmányt elfogadásakor az összes politikai erő támogatta, a Fidesz is, a nép is szinte egyhangúlag elfogadta. A készülő újjal pedig egyáltalán nem ez a helyzet.
 
Magyarázat: a preambulummal a másik fő gond, hogy egyetlen politikai erő ideológiáját próbálja a nemzeti ideológia szintjére emelni, ezzel pedig az alkotmányt a napi politikai csatározások fegyverként használható furkósbotjává akarja silányítani. Az eredmény persze az, hogy az alkotmány is a napi politikai csatározások tárgya lesz.

Az időutazás egyébként nem áll meg 1944-nél, bizonyos értelemben, az állameszme ideológiai alapjait tekintve visszaugrunk a felvilágosodás kora elé. Lobogtatjuk a keresztény hitet és teszünk az állam és az egyház szétválasztására. Minden hatalmat egy kézbe összpontosítunk és teszünk a fékek és az ellensúlyok, a hatalommegosztás elvére. Megkérdőjelezzük az embernek alanyi jogon járó alapjogok egy részét (ezeket vagy ki kell érdemelni, vagy már nem is említjük az alkotmányban) és az igazságszolgáltatás függetlenségét.

A Horthy-rendszer, a maga keresztény nemzeti kurzusával tiszteletre méltó hagyomány, csakúgy, mint a királyság a feudális állameszményt jelképező Szentkoronával, ellentétben az elmúlt 20 év bukdácsoló, de mégiscsak jogállami, haladó köztársasági korszakával.  

Ami a preambulumon túl van, azzal kapcsolatban inkább idézem az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet, a Magyar Helsinki Bizottság és a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) állásfoglalását, elvégre sokkal precízebben összeszedték a kifogásokat, mint az nekem sikerülne.

Közös elemzésük szerint az alaptörvény-javaslat ellehetetleníti a politikai váltógazdálkodást, gyengíti a fékek és ellensúlyok rendszerét, a választójog kiterjesztésével pedig indokolatlanul átalakítja a politikai közösség kereteit. Ha elfogadják az alaptörvényt, az alapjogok a korábbinál alacsonyabb szintű védelmet élveznek majd, e jogok kikényszeríthetősége pedig súlyos csorbát szenved az Alkotmánybíróság hatáskörének szűkítésével. A három szervezet arra is felhívja a figyelmet, hogy mivel a sarkalatos törvények tartalma ma még nem ismert, az Alaptörvény elfogadása csupán az alkotmányozási folyamat kezdetét és nem a végét jelenti.
A három szervezet kritikája az alábbiakban foglalható össze.

I. Az alkotmányozás menete nem felel meg a jogállamiság követelményeinek, az Alaptörvény súlyos legitimációs hiánnyal küzd. Az Alaptörvény-javaslat egypárti alkotmányozás eredménye, az összesen kilencnapos parlamenti vita pedig lehetetlenné teszi annak érdemi megvitatását.

II. Az Alaptörvény-javaslat indokolatlanul szakít a politikai közösség eddig elfogadott meghatározásával, mikor lehetőséget teremt arra, hogy az országhatáron kívül élő magyar nemzetiségű személyek is választójogot kapjanak, és ezzel olyan politikai döntések meghozatalában vegyenek részt, amelynek következményeit nem viselik.
 
III. Az Alaptörvény-javaslat szakít azzal az alapelvvel, amely szerint az alapvető jogok az embert ember mivoltánál fogva illetik meg tekintet nélkül kötelezettségei teljesítésére, érdemeire vagy társadalmi hasznosságára. Az Alaptörvény az alkotmány szintjére emeli a jobboldali-konzervatív világnézet értékeit, azok jegyében is korlátozhatóvá teszi az alapjogokat, ezzel pedig jelentősen felpuhítja az alapjog-korlátozás kritériumait. A jövőben alapvető jogok korlátozásának alapjául szolgálhat például a „hűség, a hit és a szeretet”. Megszűnik annak a lehetősége, hogy a jogszabályok alkotmányellenessége utólagos vizsgálatát bárki kezdeményezze az Alkotmánybíróságnál, így az alapjogok kikényszeríthetősége súlyos csorbát szenved.

IV. Az Alaptörvény-javaslat gyengíti a kormány és az országgyűlési többség ellensúlyait, így az Alkotmánybíróságot és az ombudsmani intézményt. Az Alaptörvény-javaslat fenntartja az Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozását a költségvetést, a központi adónemeket érintő jogszabályok tekintetében. Az alkotmányozó a továbbiakban nem tart igényt a nemzeti és etnikai kisebbségek, a jövő nemzedék jogait védő ombudsmanokra és az adatvédelmi biztosra, így megszűnik az érintett jogok független intézményi védelme.

V. Az Alaptörvény-javaslat ellehetetleníti a demokratikus politikai versenyt és a politikai váltógazdálkodást. A központi költségvetés kikerül az Országgyűlés kizárólagos fennhatósága alól, az Országgyűlés pedig egyszerűen feloszlathatóvá válik. Az Alaptörvény-javaslat megfosztja a következő egyszerű többségű kormányt attól a lehetőségtől, hogy saját kormányprogramját megvalósítsa, hiszen olyan szabályozási tárgyköröket utal kétharmados többséggel elfogadható törvények körébe, mint az adótörvények vagy a nyugdíjrendszer.